Báthory Anna könnyekkel a szemében tántorgott ki az ebédlőpalotából. Sem a lépcsők kövének hidegét, sem az ablakokon besüvítő szelet nem érezte, ruhája alját húzta a sárban és a trágyalében, ahogy átgázolt az udvaron. A kappanokat kopasztó fiú forró vizes kondérját kiborította mentében, feje tüzelt, nehezen lélegzett, el akart futni, el Kisvárdáról, ki a világból, bármerre, ahol nem kell Báthory Annának lennie. Egyedül akart lenni. A kápolnába sietett. Átvágott az udvaron, ki a kisebbik, rozoga fakapun, a belső várfalon kívülre, át a kunyhók között, a sárban elakadt fás szekerek mellett, amelyeken úgy hevertek hó alatt a hatalmas rönkök, hogy az öles bükkök csak ott mutatták a törzsüket, ahol a fejszék széthasogatták őket, és ahol az évgyűrűk mesebeli, ámulatba dermedt arcokat rajzoltak. Megérezte átnedvesedett szoknyája súlyát és hidegét. A hóhullás is eleredt. Hajfonatai átvizesedtek. Báthory Anna csak a földet bámulta, ahogy mozdult a talpai alatt. Egyik lábát a másik elé tette, szaporán, elszántan igyekezett a menedék felé. A kunyhókból egy-egy kíváncsi arc kandikált ki, két gyerek utána is szalad, valamit kértek kiabálva tőle, de ő nem törődött velük, csak ment, egész erejével, feszülő izmokkal, míg a kápolnát el nem érte. A kilincsre nehezedett és rángatta, mígnem engedett. Beesett a csendbe, és egy kiszakadó „Istenem!”-mel magára csukta az ajtót. A kápolnában gyenge fény volt, valaki a mécseseket tisztogatta, halkan neszezett az oltár előtt. Báthory Annából fáradt, meggyötört hangon szakadt fel a parancsolás:
– Kifelé!
Egyedül akart lenni. Egészen egyedül. Csak egy rövid időre, önmagával. Isten házában. Imádkozni készült. A félhomályban görnyedő nő abbahagyta a munkáját, és a térdeplő Anna felé indult. Így is alig volt magasabb nála. Rosszul járt, szinte húzta magát. Tiszta öltözetben volt, egyszerűben, öreg arcát sebhelyek borították, valami régi kór nyomai.
Főkötőjén száraz virágokat viselt, derekára nehéz, rojtos kendőt kötözött.
– Már rég vártam nagyságodat, rég – mondta. – Üzenetem van. Holtából üzen az országbíró Báthory Annának, szerelmetes leányának…
– Ki vagy te? Tünde lélek? Kinek a szolgája vagy? Kísértesz engem itt, Isten hajlékában?
– Hihihihi – az öregasszony vinnyogva kacagott fel. – Lidércnek nézel, Báthory Anna? Hát neked tudnod kellene, a véredben van a bűbájosság… a dajkád voltam, Báthory Anna, az én mellemből szívtad magadba az életet, mikor anyád táplálni nem akart. Hát azt hiszed, semmiért kaptad a nevedet, kincseidet és szépségedet? Fizetsz te is érte majd, Báthory Anna… akárcsak nemzetséged minden ivadéka. Nesze, itt az ajándékod, Báthory Anna. Egy a három gyűrűből. A somlyaiaké most visszakerül hozzád. Viseld, cipeld, szenvedd, birkózzál vele, Báthory Anna!
– Dajkám, szoptatós dajkám? Nem emlékszem. Hol van most lakásod? Ecsedben! Amikor odaértünk… Velem jöttél, most már tudom! A Zsuzsi babát csak te foghattad meg…
– Úgy, úgy, Báthory Anna, úgy, úgy… hogy aztán mi lett… hiábavalóság. Áldjon meg az Úr, szegény Báthory Anna, áldjon, áldjon, áldjon!…
A nagy, magára tekert kendője redői között keresgélt, közben krákogott, hogy nem lehetett tudni, köhögés rázza-e, vagy kárörvendően vihog.
– Na, itt van, nesze. Magadnál hordd! Hiszen tudod, ösmered. Hogyne ösmernéd. Na, használjad.
– Nem! Nem kell. Vidd vissza! Miért nem temettétek el vele? Nekem nem kell.
– Most már a tied. Viseld, ahogy előtted is viselték. Úgy mondják, nénéd a tömlöcében is jobb keze középső ujján hordja a párját, s beszélget is hozzá.
– Néném beteg. Beteggé tették. És nem a gyűrű, nem is átok… De nekem mégsem kell.
– Kell, nem kell: a tied. Gutkelendtől. A ti legyőzött, nagy sárkányotoktól kaptad örökül, na, menj! Vigyed! Dolgom van még.
A vénasszony elkapta Anna jobb kezét. A lánynak nem volt ereje tiltakozni. Csak meredt a csuklójára hurkolódó, karmokban végződő ujjakra, a bőr ráncaiban összegyűlt fekete koszra, az öregasszony alkarjára tekert, genny áztatta rongyokra. Émelygett. Ujjai erőtlenül nyíltak ki, és a középsőre mintha magától csúszott volna fel a gyűrű; szív alakú, zománcozott fedelén koponyával. A halálfejet tengerkék alapra mintázták, fehér zománcból. Tátongó, mély, arany szemüregekkel emelkedett ki a pirossal mögé festett drapériából. A koponyát és a keresztbe fektetett csontokat is aranykeretbe foglalták.
xxx
Anna emlékezett még. Nagybátyja mutatta a gyűrűt, még halála előtt, Ecseden. A tárház rejtett falfülkéjében őrizte, szagos fából faragott dobozkában a Báthory-gyűrűket. Akkor kerültek oda, amikor az országbíró anyja, az a másik Báthory Anna, akiről ő a nevét kapta, meghalt.
„Három van belőle. Az egyik húgomasszonynál, Erzsébetnél, Csejte várában. Ezt neked kell majd viselned, ha eljön az ideje, ha megbírod majd. A harmadik… azt nem kell még tudnod… Tudjad nemzetségedet, Annácska. Bátor Opos vitéz Salamon király idején emitt, az ecsedi lápban legyőzte a bestiát, a sárkánykígyót, ki a vizeket mérgezte, s bizonyságul magával hozta három fogát, amit a pajzsunkra festünk. Ahogy az idő haladt, csudálatos dolgok történtek a zsákmánnyal. Egyre nehezebbek lettek az agyarak, s egyre bűzösebb szagot árasztottak magukból, valahányszor Opos vitéz a közelükbe ment, a hideg rázta, csontjai megnehezedtek. De ha vérző vagy nedvedző sebhez érintették őket, akkor azok másnapra begyógyultak, s ha beteggel szagoltatták, az is hamarosan felkelt az ágyából. A fogakat sokan keresték, maguknak kívánták, s a vitéz halála után lánya, hogy elrejtse azokat, porrá zúzta, és mindegyiket egy-egy gyűrűbe zárta. Azóta nemzetségünkben az asszonysorba lépett idősebb lányok viselik, s adják tovább következők közül azoknak, akiket legszebbnek s legvakmerőbb lelkűnek ítélnek. És néhanapján, kivételképpen… de azt majd máskor… gyógyít s mérgez is, viselőjén és a vakszerencsén is múlik. Hordozója a kígyó átkát is viseli, és varázslatos erejét vele együtt, így mesélte anyám. Már amikor új gazdájuk a világban felsír, izennek viselőjüknek, hogy kire hagyományozza őket. Akit egy gyűrű kiválaszt, szebb, erősebb, eszesebb és bátrabb a szívében, mint a többiek. Sorsa is nehezebb, s csak kevesen tudnak közülük józansággal, önfegyelmezéssel, temérdek alázattal olyan életre szorítkozni, hogy maguk, és ne a sárkány vére irányítsa sorsukat. Készülj fel, Annácska, vértezd magad erényekkel.”
xxx
Anna a kápolnából szinte kitántorgott, az ajtaját nyitva hagyta maga mögött, lépett kettőt a fal mellett, aztán a hideg kőnek dőlt. Fújtatva szívta be a jeges széltől lehűlt levegőt, és ugyanúgy préselte ki magából a meleget, mintha a lelkétől próbált volna szabadulni, vagy legalábbis valamit magából kiköpni. Aztán, mire az öregasszony belülről döngve visszacsukta a kápolna ajtaját, megnyugodott. Visszaindult, az ágyasházba. Aludni vágyott. Hamar el is szenderedett, és csak másnap reggel ébredt. Akkor egyből a nevelőanyjához sietett, s azt mondta, másodszor csak magáért megy férjhez, s kérheti őt a bécsi király vagy a sztambuli szultán is, ő sem Erdélyért, sem nemzetségéért, de még szerelmetes bátyjaura kedvéért sem osztja meg kenyerét és ágyát többé mással, Isten előtt nem fogad hűséget, csakis annak, akit a saját szíve és esze választ önmagának. A Párka alig tudott parancsolni dühének.
– Ostoba, ostoba, ostoba, busnya teremtette, nyavalyás szamárfia, hogy az ördög szánkázzék a te megátalkodott Báthory lelkeden! Hát hiába vágyom s igyekezem én itt rendezni sorsodat?! Jaj, szegény fejem, szegény országunk! Hát a fejedelem, nagyságos bátyád? Hát csak magaddal gondolsz, istenverte…
– Asszonyanyámat így beszélni én még nem hallottam, s higgye meg kegyelmed, ha bírnám, megfogadnám a szavát, de úgy hiszem, kell legyen a bátyám országának s a nagyságos nádor uraménak is más közös útja … Nézze, asszonyanyám, ezt a gyűrűt! Megismeri?
– Én ugyan nem, igazán mondom.
– Rövidül asszonyanyám emlékezete. Egy szipirtyó húzta az ujjamra, mert itt, asszonyanyám lakásán, kegyelmed patrónusa, fényes napja, a nagyságos országbíró hagyományozta énreám. Asszonyanyám, úgy gondolnám, tudott róla, mikor ide, kegyelmedhez küldtek, s okításommal is megbízatott.
Várday Katalin elfordult Annától. Mindaddig ülve hallgatta, most felállt, odament hozzá, bal kezébe vette a lány jobbját, lehúzta róla a gyűrűt.
– Babonaság. Nem kell viselned. Bezárom a tárházba. Ott nem háborgat lelkeket…
– Nem. Viselem. Rám méretezték. És arról, hogy viselem, magam határozok. – Báthory Anna visszavette a gyűrűt. Kicsit játszadozott vele, aztán bal keze gyűrűsujjára húzta. – Lássa, kegyelmed, Báthoryak menyasszonya leszek, míg különbet nem találok! – Báthory Anna felnevetett. Kacagása dallama is más volt.
Várday Kata tudta, kiére emlékezteti. Csejtét régen kerülte már. „Elzavarom a dajkát”, döntötte el abban a minutában. Most már elküldhetem. Bevégeztetett. Még délután üzent, hogy a vénasszonyt rakják szekérre, s küldjék Rozgonyba, keressenek neki valami szállást ottan, s mondják meg, hogy vissza ne egye a fene, amíg él, Kisvárdára.
– Báthory Anna délutánra megint az ágyasházába zárkózott. Fázott. Lin egy vasládában izzó köveket hozatott, hogy felmelegedjék. Alkonyatkor Anna az íróládáját hozatta. Az ajtót elreteszelte. Faragott utazóládája mélyéről az anyjától örökölt kis feszületét előkereste, ágyára rakta, elé térdepelt és fohászkodott. Maga sem tudta, mit kér a Jóistentől, csak azt tudta, hogy háborgó lelkének megnyugvására vágyik. Mikor végzett, gyertyákat gyújtott, a kinti fényből, ami bentre jutott, addigra már mind elfogyott. Lin hímzőládájából egy aranyos tűvel az ujja begyét megszúrta, s vérét ezüst kézitükrének lapjára folyatta. A zománckoponyás gyűrű fedőlapját óvatosan, mutató- és hüvelykujja körmével felfeszítette. Szürkéssárga hamuszerű port rejtett a méreggyűrű. Írótolla hegyével egy keveset a vércseppekhez piszkált, összekeverte, és a tollhegyre kente. A tükröt letörölte, belenézett, és az utazóládába hajította. A furcsa színű keverékkel E és M betűket írt egy pergamenlap sarkába, majd lassan, kissé akadozva, figyelmesen teleírta az ívet.
Lin mesélte neki, hogy öreganyja így varázsolt szerelmet a messzeségben, ahol Lin gyerek volt. Vérből, halottak porából. A faluban, ahol Lin nagyanyja bába volt, és a füvek ismerője. Ahol Lin nemcsak a növények összegyűjtésében, hanem a kuncsaftok előkerítésében is segédkezett, ahol gyerekként a folyóparton, hová vízért és mosni jártak az asszonyok, a part menti cserjésben rejtőzve kihallgatta, kinek mi baja volt, és hazafutva szinte szó szerint felmondta, amit hallott – pedig legtöbbször a felét sem értette, csak a szavakat jegyezte meg egymás után, ahogy következtek. Lin csudálatos emlékező, amit egyszer hallott, nem felejti el; Báthory Anna kívánta, bárcsak neki is ilyen élő emlékképei lennének, Ecsedről, az anyjáról, a dajkáról… Még akkor is, ha Lin úgy mondta, átok is az emlékezés, mert a látott dolgokat is csak nehezen, nagy erőlködve tudta kiűzni a szeme mögül, akkor is, mikor inkább feledte volna.
Báthory Anna levelet fogalmazott, Kassára, Esterházy Miklósnak kezébe. Kérdeztette, nem kísérné-e vissza Nagykereki várába a fejedelem húgát, s nem jönne-e Tündérországba, ezúttal nem haddal, hanem szép szóval. Erdélybe, ahol úgy változik a szerencse és a balsors, mint a tündeszoknya selyme a világosságban, ahol főemberek és nemzetségek sorsa naponként halványul s tündöklik fel, ahol a fejedelem barátja másnap talán ellensége, s ahol még az is megtörténhetik, hogy egy udvari hadnagy a fejedelem húgát szereti. Végül mégis tűzre vetette inkább az írást és úgy döntött, maga indul Kassára.
Ugron Zsolna: Erdélyi menyegző
Libri, 2013
