a következő napok is nagyon szépek és eseménydúsak voltak, ugyanis népszerű, egyre népszerűbb lett az osztályunk, nyilván elterjedt, hogy itt azért másfajta emberek vannak, mint a többin, ami a romkápolnában is kiderült, hisz a Gyula volt az egyetlen, aki megmutatta a főigazgatónak, hogy velünk nem lehet packázni, mert mi lovagok vagyunk, itt és most, és bárhol és bármikor, hisz mi vagyunk a Világvége Folyosó Lovagrend legderekabb díszkatonái, s bár kardunk nincsen, szaros pelenkákkal jobb híján az ellenséget akár a legádázabb lyukból is kibombázhatjuk, na szóval népszerű lett az osztályunk, mert egyre többen jöttek, s költöztek hozzánk, először csak a szomszédos teremből amolyan állandóan alvók, majd jöttek az össze-vissza idegesen rohangáló gyerekek, majd a rángó nyakú, állandóan táncolók, azután a maguknak szavalók, de jöttek később a sikoltozók is, meg a csak vég nélkül mosolygók, meg a sírdogálók, és sajnos végül még néhányan olyanok is, akik nemigazán voltak méltók a mi lovagi társaságunkhoz, azok a szegények, akik arról voltak meggyőződve, hogy a pelenkáik tartalmából várat tudnak építeni, meg pogácsát gyúrni, meg hogy azt meg lehet enni, de mivel mi lovagok voltunk, vagyunk és azok is maradunk, így szorítottunk helyet nekik is, bár abból egyre kevesebb lett, mert előszor a folyosó oldalában sorakoztattuk az újabb ágyakat, majd a közepén, majd a még megmaradt zugokban, majd a vécé előtt, majd a zuhanyzóba is tettünk, s mivel még mindig jöttek, csak jöttek az újabbnál újabb arcok az ágyaikkal együtt, azok végül jóformán egybenőttek, s egy új szint, új padló lett belőlük, s mivel már ágyneműnk see volt, így bekoszolni se tudtunk mit, az ápolók meg csak akkor jöttek rendezkedni, ha már valamelyik ágy annyira szaros volt, hogy az a számukra is elviselhetetlenné vált, ilyenkor hoztak egy másik matracot, s kicserélték, na de ekkor történt meg a csoda, hogy nekem párom lett, egy igazi társam, barátom, egy kis, szürke kisegér, éppolyan ázott, megtépázott, elcsigázott, mint én, akire a vécében találtam, amikor kakáltam, azonnal felvettem, s Emilnek neveztem el őt, az én aranyos kis új barátomat, akit azóta a zsebemben hordok, mert ez az Emil egy hihetetlenül aranyos, drága kisbogár, akivel megosztom mindazt, amim van, az ágyamat, a kosztomat, s a titkaimat is bizony mind elmondom neki, csak hogy tudja, hogy a Manci egy angyal, bár szegénynek továbbra se kegyelmeztek az ápolók, s miután már a zuhanyzóban is voltak ágyak, akkor, amikor éjjelente jöttek, hogy a Mancit lezuhanyoztassák, vagy a Manci őket, vagy hogy egymáson valahogy segítsenek, nos akkor ki kellett rakniuk onnan azt a két szerencsétlent, aki ott lakott, de ők hallgattak, kaptak egy-egy cigarettát, ami nekik nagyon jól jött, hisz mi másba lehetne itt kapaszkodni, mint a cigarettába, csak hát olyan nehéz hozzájutni, hogy szinte lehetetlen, főleg nekünk többieknek, mert a lejmolnivaló oly gyorsan elfogy, lopni meg nem lehet, mert mindenki a gatyájában tartja a cuccot, azt meg akkor csak gatyástól-bugyistól lehet elvenni, azt is csak akkor, ha a tulaját nagyon mélyen és sokáig altatják, de szerencsére itt van ilyen, s akkor már a gatya, vagy a bugyi is csak egy plussz, még ha véres vagy szaros is, mert azzal is azért lehet valamit kezdeni, legfeljebb parittyázni, de én megvagyok cigi nélkül is, ha kell, hisz itt van nekem az én Emilem, a kisegerem, aki olyan aranyos, s annyi örömet szerez nekem, amennyit senki más embernek a földön, csak egy gond van vele, hogy borzasztó nyugtalan, mindig futni akar, kirándulni, így spárgát kötöttem az egyik lábára, a másik végét a derekam köré tekertem, így nem szökhet meg, és én se veszíthetem el őt, s a múltkor, amikor Emil nagyon, de nagyon nyugtalan volt, s mindenképpen sétálni akart, hisz éjjel volt, az ő ideje, hát fogtam magam, s amikor már jóformán mindenki aludt, az egyik vaságy rugózatából kihúztam egy erős drótot, s azzal addig babráltam az ajtót, amíg kinyílt, s elindtunk rajta keresztül Emillel valamerre kifelé, ki, hogy szegény Emilkém sétálhasson egyet, végre a szabadban pisilhessen, s ami még fontosabb, magának valami kis társat találjon, nos, ahogy elindultunk, s a következő terembe léptünk, ahol azelőtt ápoltak voltak, most már nem volt ott egy se, hanem valami polcok, amelyeken mindenféle ruhák egymás hegyén-hátán, időközben valami ruhabolt lett, majd mentünk tovább a romkápolna felé, s a következő ajtót kinyitva egy újabb terembe léptünk, amelyikből meg valami kocsma, vagy kifőzde, vagy micsoda, de ezen is gyorsan továbbmentünk szerencsére nem találkozva senkivel, s amikor ezután a következő ajtót akartuk kinyitni Emillel, hogy most már biztosan közel járunk a kijárathoz, biztosan közel a kápolnához, akkor azt sehogyan sem tudtam kinyitni, mert valami újfajta zár lett rajta, amelyhez úgy látszik az én drótom már nem volt elég jó, így elkeseredve néztünk egymásra az én kis Emilemmel, aki meg ekkor már olyan izgatott volt, hisz annyira remélte már, hogy valahová kijutunk, hogy csak idegesen cincogott, míg én a fejét símogattam, s csak menni akart, elfutni, kifutni akárhova, de nem tudott, mert én se tudtam tovább menni, nos ekkor valami furcsa hangokra lettünk figyelmesek, valami zenére bentről, így hát fogtam a drótomat, s addig kaparásztam azon a kinyithatatlan ajtón, míg végül egy kis lyukat fúrtam rajta, amelyen benéztünk, s ott bizony volt mit látnunk, mert bent színes fények villogtak, megannyi fotelben férfiak ültek, közöttük meg valami soha nem látott szép lányok sétáltak és táncoltak meztelenül, akik annyira gyönyörűek voltak, hogy azt már-már el se hittem, mégis valahogy hűvösek, éreztem rajtuk, még így a távolból is, hogy nem igazán boldogok, bár mosolyognak, míg tekeregnek, egyik a fotelen, a másik egy férfi elé térdelve, a harmadik meg két-három közé szorulva, s csak rángtak, remegtek betegesen még jónéhányan a terem mindenféle zugaiban míg szólt a nagyon hangos zene, s én
Fotó: Europress/AFP
csak azon töprengtem, hogy ezek itt most vajon betegek, ápoltak, orvosok, vagy látogatók, hozzátartozók lehetnek, akik valamit ünnepelnek, valami nagyon fontos eseményt, talán valaki nagyon beteg meggyógyulását, s csak bámultam, ahogy a nők mellei ide-oda libbentek, lengtek, míg a férfiak símogatták őket, akár a melleik is nagyon betegek lettek volna, legalábbis vizsgálták őket igen alaposan, ahogyan a többi részüket is, s volt, aki már nagyon belejött a gyógyításba, de úgy, hogy ő is belebetegedett, s ő is ott rángott a remegő lányon, s gyógyították, csak gyógyították egymást, míg én meg az én Emilem felváltva kukucskáltunk, s csak néztünk, hogy most itt vajon mi lesz, s mi miként tudnánk itt segíteni, esetleg ebből a nehéz harcból az egészségért, a gyógyulásért folytatott hatalmas küzdelemből a részünket kivenni, s persze én szívesen segítettem volna, hisz éreztem, hogy én is simogatásra vágyok, mert én is remegni kezdek, s már üvöltöttem is, hogy hé, jöjjenek, segítek én mindannyiuknak, csak pizsama van rajtam, az se sokáig, s lám az Emil is vacog, s csak nyújtja a nyakát kifelé nagyon, mert ő is segíteni akar, s kiáltoztam, üvöltöttem tölcsérként tartva a szám elé a kezem de mindhiába, a zene hangosabb volt, s nem hallották bent a most érkezett megmentőik ajánlkozását, így csak néztünk, s figyeltük, ahogyan ott vég nélkül vonaglott ez a sok meztelen beteg, mert ilyen súlyos betegeket én bevallom őszintén még nem láttam, akiket nyilván csak azért tartanak itt, mert ők az új, a legsúlyosabb betegek, s azért kellett a többi osztályról hozzánk költöztetni azt a rengeteg sok szerencsétlent, mert kiderült, hogy vannak itt bizony olyanok, akik még nagyobb szükségben szenvednek, akikkel egyszerűen alig lehet valamit is kezdeni, jobb híján hagyni őket, hogy itt így együtt jól kirázkódják magukat, addig remegjenek, bólogassanak, üvöltözzenek és nyöszörögjenek, amíg majdcsak végül megnyugszanak, mert ez tényleg nagyon súlyos betegség, amit látunk, talán Emillel mi se tudtunk volna itt igazán segíteni, sőt, lehet, hogy ezt a betegséget mi is megkaptuk volna, s akkor az én kis Emilem itt akár a padlóba is haraphatott volna, bár éreztem, hogy ez a betegség már rajtunk, már bennünk van, hisz az Emil csak úgy nyújtotta remegő, szomorú fejét kérdőn nézve rám, szóval még sokáig néztük, hogyan rángnak a nők a szegény férfiakon, akik meg már jobban vannak, azoknak valami gyógyító italokat hoznak tálcákon, amelyeket jól kihörpintenek, így azért javult idővel a helyzet, be kell vallani, volt, aki már közülük teljesen megnyugodott, vagy rágyújtott egy jófajta, illatos cigire, vagy akár el is aludt a nagy rohamot követően, s amikor már az én Emilemmel mi is megnyugodtunk, hogy itt már lassan megoldódik a gyógykezelés, hát fogtuk magunkat, s lassan visszafelé vettük az irányt, ha be is kellett vallanunk, hogy a szabadba ki nem juthattunk, a hatalmas platán tövébe nem pisilhettünk az én Emilemmel, mégis valami nagyon érdekeset láttunk, azt, hogy itt még annál is súlyosabb betegek vannak, mint amilyeneket mi eddig felénk láttunk, akiknek a kezelése nyilván nagyon titkos volt, ezért zajlott éjjel, de mondom megnyugodtunk, s a jó kis vastag drótommal újra kinyitva a zárakat lassan visszafelé indultunk, oda, ahol csak a Mancival csináltak ilyesmit az ápolók, igen, szegény Manci, lehet hogy ő is ezektől kapta el a betegséget, meg az ápolók is, mindegy, de ne gyógyuljon ki belőle a Mamci, ha lehet, mert akkor nem lesz nekünk többé cigink, s ahogy a következő terembe léptünk, abba a vendéglőfélébe, az egyik asztalnál egy zsemlét és egy fél sört találtam, s ettől annyira boldog lettem, hogy alig tudtam a következő zárat kinyitni, a ruhaboltba belépni, s amikor az is sikerült, örömömben felpróbáltam néhány ruhadarabot, egy piros melltartót felülre, egy női bugyit a hátsómra, egy nejlonharisnyát a fejemre, egy lila zoknit a kezemre, s amikor felemeltem magam elé az én kis Emilemet, hogy lássam, tetszem-e neki az új szerelésben, ő csak remegett, hisz annyira furcsa és szokatlan volt neki ez az egész, az új ruhám és a hahotázó röhögésem, hogy a rémülettől teljesen leizzadt és összekuporodott, najó, mondtam, s visszaraktam a ruhákat a helyükre, majd nagy nehezen kikulcsoltam az utolsó ajtót, amely a mi lovagi hálószobánkba vezetett, ahol az én lovagtársaim java már rég mélyen horkolt, míg mások nyugodt ébrenlétben, vagy éppen rángatózva meresztgették ránk a szemüket, hogy lám, hát ezek vajon hogyan tudtak kijutni erről a szörnyű helyről, s ha igen, akkor meg vajon mi a francnak jöttek vissza, de nem beszélhettem, nem mondhattam el, hogy ezen az estén milyen súlyos betegekkel találkoztunk, nem izgathattam fel őket azzal a rémálomszerű látvánnyal, amelyben Emillel részesültünk, s bár mi sehogyan sem segíthettünk azoknak a súlyos betegeknek a gyógyulásban, mégis reméltük, hogy oda még valamikor visszatérhetünk, s majd szerencsésebb körülmények között Emillel a gyógyításba lelkesen besegítünk, ezért a drótomat már most jól eldugtam vaságyam egyik csövébe, nehogy valaki más megtalálja, s véletlenül oda, azok a nagyon betegek közé tévedjen, mert azt csakis Emil meg én tudjuk majd megoldani, hisz csak mi vagyunk itt igazi szakértők, Remegésgyógyító Lánglovagok, akik majd legközelebb kéz, meg száj, meg fej, meg mindenrátétellel az ilyen betegeket jól meggyógyítjuk, addig meg, amíg az újabb lehetőség el nem jön, addig Emillel itt folyvást készülünk, most meg, amíg az ágyunk felé lopakodunk jópár szerencsétlent felébresztünk, mert a hajukra, a kezükre, a lábukra taposunk, de legalább őket még figyelmeztethetjük néhány rettenetes grimasszal oda kívülre mutatva a tudtukra adva, hogy ők bizony nem is tudják, hogy nekik milyen jó, hogy míg itt a lovagteremben egészségesen pihennek, addig mások ott, a kápolna környékén, milyen szerencsétlen szenvedésben tekeregnek, kínlódnak, tombolnak, kínlódnak, remegnek, vég nélkül csak
drMáriás: Lipót
Noran Kiadó, 2007
