A magyar író beszélget. A magyar író a szerelmével beszélget. A magyar író a szerelmével beszélget álmában. Az emigráns magyar író a halott szerelmével beszélget álmában.
Két magyar író, két szöveg felesel bennem hetek óta. Márai Sándor naplója 1986-ból és Molnár Ferenc önéletrajzi jegyzetei 1947-ből. Két nagyon különböző ember, akiket csak a magyar nyelvhez való viszonyuk és a mind magányosabb emigráció köt össze, életük végén eljutnak ugyanarra a lelki pontra, és álmukban vagy félálmukban a halott párjukkal beszélik meg az élettől való búcsú stációit. Az egyik történet öngyilkossággal indul, a másik azzal fejeződik be. Nagyon nem márais és nagyon nem molnárferences írások. Azaz dehogynem: mindketten visszatérnek egykori ifjúkori újságíró önmagukhoz, úgy tudósítanak a különös síron túli beszélgetésekről, mintha nem is velük történne. Aztán amikor ezt leírják, be is fejezik az egészet. Nem írnak soha többé más történetet. Hosszú csönd következik. Öt évvel az első álomleírások után mindketten halottak.
Márai Sándor 66 évig élt együtt Matzner Lolával, ebből 62 évig voltak házasok. Márai nem volt hűséges, kétszer is szerelemi viszonyba keveredett korának legszebb, ünnepelt színésznőivel. Talán el is váltak volna feleségével, ha nem jön az emigráció. „Lola megígérte, hogy velem jön, és ez jólesett, mert lehetett bízni az ígéretében. Az ember kétszer szeret bele egy nőbe: először, amikor megismeri, és aztán másodszor huszonöt évvel később, az ezüstlakodalmat követő időben. Ami közbül van, legtöbbször zavarosság, érzelmi szempontból nincs jelentősége” – írta naplójában. Abban a naplóban, amelyben a feleség évtizedeken át alig-alig tűnik fel, csak életük legvégén San Diego-ban, amikor Lola betegeskedni kezdett. Márai innentől neki és róla írt a legtöbbet. Leírta, mennyire szépnek látja feleségét, így öregen és betegen is. „Nem tudtam eddig, hogy ennyire egy velem, teljes testi és lelki közösség. Hatvankét éven át éltünk együtt, volt szerelem, harag, minden, ami a közös életből múlhatatlanul következik, de azt, hogy ennyire összenőttem vele, eddig nem tudtam.” Matzner Lola 1986. január 4-én hosszú öntudatlan állapot után halt meg a kórházban.
Molnár Ferenc élete utolsó 24 esztendejét töltötte Bartha Vandával, aki titkárnője, szerkesztője, ápolónője és szeretője volt egy személyben. Eközben sohasem vált el feleségétől, Darvas Lilitől, akivel egyfajta nyitott házasságban élt élete végéig. Az amerikai emigráció idején Molnár és Bartha Vanda ugyanabban a New York-i hotelben laktak, de két különböző emeleten. Darvas Lili néhány utcával arrébb bérelt lakosztályt, de gyakran ebédeltek hármasban. Vanda szerény fizetést is kapott, gondozta Molnár kéziratait, kiadókkal levelezett, orvoshoz kísérte a betegeskedő férfit, és egyéb személyes ügyeket intézett. Környezetük szerint nyilvánvaló volt, hogy a fiatalasszony szerelmes a nála három évtizeddel idősebb íróba, aki eltűri, sőt, kihasználja ezt a ragaszkodást. Nem tudjuk Molnár szerelmet érzett-e Vanda iránt, amíg a titkárnője életben volt. De Bartha Vanda nem sokkal a 40. születésnapja előtt, 1947. augusztus 27-én éjjel szállodai szobájában öngyilkos lett.
Molnár Ferenc utolsó szerelmi fellángolása az őt szerető asszony halála után kezdődött. Márai Sándor már felesége élete végén szeretett bele újra a halálosan beteg, magatehetetlenné váló Lolába, és szerelmi történetük az asszony halála után sem ért véget. Molnár közvetlenül Vanda halála után kezdte el írni szerelmi reflexiókból kibontakozó önéletrajzi jegyzeteit, amelyből néhány évvel később állította össze utolsó könyvét. Regénynek semmiképpen nem mondható, lazán összeszerkesztett szubjektív etűdök gyűjteménye ez. A kötet angol nyelven jelent meg néhány évvel később, és lényegében visszhangtalan maradt. Magyarul csak fordításban látott napvilágot – Útitárs a száműzetésben címmel – az író halála után, mivel az eredeti kézirat elveszett. Márai fiatalkora óta írott naplóját irodalmi műnek tekintette, és legszemélyesebb gondolatait is annak tudatában vetette papírra, hogy azokat halála után publikálni fogják. Így a Lola halála után írott bejegyzések is ugyanúgy a nagyközönséghez szólnak, mint Molnár önéletrajzi kötete.
A történet mindkét esetben száraz ténymegállapítással kezdődik, sőt, Márainál a minimálisra korlátozódik: „1986. január 4. L. meghalt. Január 14. Elhamvasztották.” Molnárnál ehhez képest egy leheletnyi személyes érzelem is megjelenik: „Vanda meghalt – életem fénye kialudt – 1947. augusztus 27-én vagy 28-án New Yorkban. Nem tudjuk, hogy az éjszakának mely órájában következett be a halál.” Innentől nagyjából három évig tart a két történet, és a szövegek sok ponton párhuzamosan haladnak egymással. Tudjuk, hogy Márai angolul olvasta Molnár könyvét, mégsem mondható, hogy az írások hasonlóságának oka a régebbi szöveg hatása az újabbra. Egyrészt Márai rossz véleménnyel volt a Molnár-kötetről és emigráns írótársáról egyaránt. (Persze igaz az is, hogy nagyon kevés élő magyar íróról volt jó véleménnyel. Akárcsak Molnár.) Másrészt több mint három évtizeddel és sok száz elolvasott könyvvel később nem valószínű, hogy legszemélyesebb érzései leírásakor felidézte volna emlékezetében Molnár nem sokra becsült önéletírását. Sokkal valószínűbb, hogy a szituáció, a megélt pillanatok sorozata volt hasonló.
Fotó: Thinkstock
Mindkettejüknél hetekkel a halál után kezdődtek a furcsa álmok. „L. halálát követően számomra elkezdődött az emigráció egy új változata. Mások feltűnési viszketegségben szenvednek, mindenhol mindenáron látni, hallani akarják a nevüket. Nálam most kóros az eltűnési viszketegség. Nem olvasni a nevem, nem hallani magamról, eltűnni” – írja felesége halála után hat héttel Márai, majd rögtön ezután rögtön a különös álombeli beszélgetéssel folytatja: „Álmok. Nem »vele«, hanem a hangjával, az arcával, ami itt maradt. Mint a »hot-line«, ami összeköti Moszkvát és Washingtont – nem hang beszél, hanem futó írás közvetíti a hot-lineon át az üzenetet, úgy látom álmomban a mozgó betűket. Azt képzelem: így üzen. Néha csak egy szó. »Dinnye«. Aztán »Itt vagy?« (Mikor már nem látott és nem hallott, így hívott.) Álmomban felelek. »Itt vagyok.« Megint futnak a betűk: »Minden másként van.«” A következő években rendszeresen beszámol ezekről a furcsa párbeszédekről. Lola mindig írásban jelentkezik az álmokban. Mintha Márai egy számítógép chat-ablakának üzenetét olvasná annak feltalálása előtt húsz évvel.
Molnár beszélgetése Vandával nem kevésbé különös körülmények között zajlik. A szállodai szoba gardróbszekrényében a titkárnő kis villanyrezsót helyezett el, amelyen naponta többször méregerős magyar feketekávét főzött az írónak. A halál utáni beszélgetések is itt, a szekrényben játszódtak le. „Rendszerint két és három óra között felébredtem, besurrantam a nagy szekrénybe, és egy pillantást vetettem a kávéskonyhára. (Amelyet közben miniatűr temetővé változtattam.) A halvány villanykörte a szekrény mennyezetén önműködően meggyulladt, ha kinyílt az ajtó. De ha fellobbant a világosság, nem láttam Vandát magam mellett. Ezért aztán, mikor beléptem, betettem magam után az ajtót, hogy ismét sötétségbe boruljon minden. Az apró körte lehunyta szemét, és sötétben már beszélgethettem Vandával.”
Molnár és halott szeretője párbeszédei szintén köznapi dolgokról folynak, mintha egy lélektani dráma és egy groteszk komédia jeleneteit olvasnánk egyszerre. „Ott állt meghökkenve az előtérben. Rajta keresztül láttam a fogast, a kalapomat, a kabátot (…). Akár van értelme annak, amit mondok, akár nincs, Vanda nem állott ott, jól tudtam akkor is, most is, mégiscsak ott állott – meghökkenve. Tisztában voltam vele akkor, és ma is tisztában vagyok vele, hogy ott álltam, és talán nem láttam őt, de egészen biztosan néztem rá. Szigorúan rászóltam: »Miért nem főzött kávét az utóbbi napokban?« Félénken válaszolt: »Mert meghaltam.«”
Molnár is, Márai is tudja, hogy ami történik vele, az nem valóság, hanem egyfajta álom, a belső vívódásaik kivetülése. „Álmomban megint a »hot-line«” – írja Márai. – „Hosszú szövegek, adatok, nevek, melyekre soha nem gondoltam, kész mondatok futnak az álmomban, érthetően megformált mondatok, régi események, nevek, adatok. Hol voltak, milyen »memory bank«-ban? Érthetetlen. Lehet, hogy az írás is ilyen felidézése a tudatba valaminek, ami egyszer »megtörtént«.” Molnár tucatszor leírja, hogy bár valóságosnak élte meg a Vandával való beszélgetéseket, tisztában van vele, hogy mindez csak az ő tudatában történik. „Nem hiszek a spiritizmusban, nem hiszek a halottainkkal való találkozásban a másvilágon, sőt még azt sem hiszem, hogy a halottak figyelnek bennünket a másvilágról. Bárcsak – mint sokan – én is hinni tudnék ezekben a dolgokban. Ennek megfelelően nem kutatom, milyen titokzatos kapcsolat fonódik a másvilág és eme világ között, vagy a halott Vanda és én köztem, noha az a mód, ahogyan ezekkel a kérdésekkel foglalkozom, éppen az ellenkezőjére enged következtetnem. Ismétlem, jól tudom, hogy az itt leírt események csupán az agyamban és az idegrendszeremben játszódtak le. (…) Nem szeretném, ha egy alkalmi megfigyelő, mondjuk, egy orvos ezt természetfeletti dolgokban való hitnek tartaná, vagy pedig az öntudatlan állapotban levő agy – talán patologikus – működésének egy tünetét látná benne.”
A túlvilágról szöveges üzenetet küldő Lola és a szekrény sötétjében megjelenő Vanda a köznapi beszélgetés mellett kegyetlen igazságokat mondanak ki. Amikor Molnár beszél, gyakran kapjuk rajta, hogy mentegeti magát, amiért érzéketlenül bánt szeretőjével, sorait gyakran érezzük őszintétlennek. De az álom-Vanda megszólalásai mindig fájdalmasan őszinték és pontosak. „Vanda állandóan figyeli, vajon gondolataim eleget foglalkoznak-e vele. Vajon eleget szenvedek-e miatta. Vajon eléggé hiányzik-e. Vajon eléggé tudatában vagyok-e annak, hogy nála nélkül egyre lehetetlenebbé válik az élet számomra. Ezeket aprócska jelekkel adja tudomásomra, szerény módon, egyéniségének megfelelően.” Molnár az altatók és a több év után újra előkerülő alkohol hatásának tudja be a jelenéseket, ami miatt az öngyilkosság gondolata is felmerül benne. Az éjszakai beszélgetésekre való várakozás félig kábult állapotban telik: „Addig folytattam az ivást, amíg be nem szedtem az altatókat. Furcsa vakmerő korszaka volt ez az életemnek, majdnem öngyilkossági kísérlet, gyerekes kihívása a végzetnek. Elszántan a Sors tudomására akartam hozni, hogy elvesztettem az egyetlen lényt, aki még az élethez kapcsolt.” Márai pedig, aki felesége halála után egy pisztolyt vásárolt, egyenesen Lola üzeneteiből kap megerősítést az öngyilkossághoz: „Éjjel a »hot line«-on fut a szöveg. Arról, hogyan kell öngyilkosnak lenni. Pisztollyal a legjobb, de az sem egészen biztos. Szájon vagy halántékon át? Hogyan kell fogni a pisztolyt (az éjjeliszekrény fiókjában hever). Mi a biztosabb, nyitott szájjal feküdni, vagy mi?… A válasz kerek mondatok, előadó hangnem, szakszerűen.”
Az emlékezéshez, a halál feldolgozásához is a túlvilági üzenetek kínálnak megoldást mindkettejüknél. Márainak Lola „küldi el” a naplóit: „Éjjel álmomban megint a »hot-line«. A fénybetűk futnak az alvó tudatában. Lehet, hogy a halottak ilyen korszerűen érintkeznek az élőkkel. (…) A szüleiről beszél. Aztán: »Te másoknak írtad a naplót, én neked.« Megkeresem a hajóládában 1948 óta írott naplóit, a füzeteket, ahová mindennap felírta, mi történt aznap. Mintha mindennap kapnék tőle egy levelet. Száznál több ilyen füzet maradt, ugyanannyi van valahol Pesten, ha van még valahol.” Az álom leírását követően Márai elővette felesége 1948 óta írott naplóit, amelyeket Lola éppen olyan akkurátusan vezetett, mint ő a sajátját. Minden este olvasott belőle, de csak egy rövid részt, hogy minél tovább kitartson. Később ugyanígy tett a padlásról előkerült régi levelekkel is. Ahogy az élő, valódi Lola sorai visszahozzák a közösen megélt múltat, úgy tűnik el lassanként a naplóból az álom-Lola. De előtte még elbúcsúzik.
„Éjjel négykor megszólal a »hot-line«. Hosszan, sokáig beszél, a hang, aminek zenéje és virágillata van. Nem tudja abbahagyni. A sötét szobában hallgatom, félek, hogy megakad, valami megakadályozza, hogy »mindent« elmondjon. Ma éjjel elmondta a »mindent«. Hosszú szerelmi vallomás a »minden«. Az a szerelmi vallomás, amit hatvankét éven át vártam, de közben mindig valahogy másról beszéltünk. Az »életben« nem is lehet elmondani, csak holtan, az óceán mélyéből, úgy tör fel a vallomás, mint valamilyen forró vízáradás a tengerfenék mélyéből, ahol a mélyvízi vulkánok lobognak. Elmondja, hogy szeretett, csak engem szeretett, szerelemmel szeretett, hatvankét éven át. A naplóban mindig újra csak ennyit ír: »Ő«. Vagy »Vele«. Vagy »Nála«. Most elmond mindent. Mi lehet ez? Én beszélek vagy ő? Sokáig tart a vallomás. Hajnal felé elakad a szava, ismétel két-három szót, mint mikor a hanglemez egyik rovátkájában megakad a tű és a lemez forog, de már csak ugyanazt ismétli. A szerelmi vallomásnak vége. Ezt is »megéltem«.”
Molnár szintén előveszi Vanda naplójegyzeteit. A naplóból kibomló közös emlékek, banális kis történetek felsorolása önálló fejezetet kap a kötetben. Molnár utólag kommentál, magyaráz mindent, mintha most venné észre az asszony múltbeli kedves gesztusait, és értené meg Vanda önzetlenségét. A könyv utolsó része egy „ellenállhatatlan kényszerből íródott, töredékes, zavaros, soha meg nem írandó halva született színdarab-vázlat”. Valójában nem is színdarab, csak annak az utolsó jelenete, Éjféli ápolónő a címe. Egy haldokló férfiról és egy ápolónőről szól, akit őrangyalként küldtek a mennyből a beteg mellé, és inkább meghal, csak ne kelljen végignéznie a szeretett férfi halálát. A darab szándékosan félkész, talán, hogy ne lehessen soha előadni. Molnár nem sokkal ezután a való életben is lezárta írói életművét. Minden kéziratát, jegyzeteit, hátrahagyott művét bevitte a New York-i városi könyvtárba, a paksaméta tetejére pedig odatette Bartha Vanda fényképét. A hagyaték is ezen a néven került be a katalógusba. Az álom-Vanda ezután még két évig jelentkezett éjjelente, de egyre ritkultak a látogatások. Molnár alig hagyta el szállodai lakosztályát, látogatókat csak ritkán fogadott, legfeljebb a közeli étteremig ment el, ahol Vandával ebédelt mindennap. Bezárkózva, magányosan halt meg, öt évvel utolsó szerelme után.
A jelenések az álom-Lola szerelmi vallomása után Márainál is egyre ritkábban, és egyre rövidebb időre jelentkeztek. Halála után két és fél évvel Lola a túlvilágról hozott üzenetet: „Éjjel a hot line. »Az Isten nagyon jó. De erről nem szabad beszélni.« Aztán: »Csend van itt, nagy csend. Van a tűz, a víz, aztán a nagy csend. Semmi nem fáj. Nincsenek vágyak.« Lehet, hogy mindezt én találom ki álmomban. Lehet másképp. Lehet, hogy van hot line.” Ezután már csak egyszer tesz említést az üzenetekről a napló, 1987. június 7-én. „A hot-line már csak ritkán szólal meg. Amit mond, néha félelmes. Magunkról, egymásról… már messziről beszél. A szférákról, ahogyan távolodik.” Márai Sándor is elküldte hagyatékát egy amerikai könyvtárnak, annak tudatában, hogy senki nem fogja olvasni. Felesége halála után még három évet élt teljes egyedüllétben, lakásába zárkózva. A pisztolyhoz csak azután nyúlt, amikor Lola naplóbejegyzései és levelei elfogytak.
Rendezetlen naplójegyzetek, kuszán összerakott életrajzi esszékötet. Messze nem a legjobban megformált Márai- és Molnár-szövegek, mégis hihetetlenül erős nyomot hagynak. Honnan ezek a párhuzamok, az álmok, a síron túli beszélgetések? Mit élt át ez a két magyar író, aki távol álltak egymástól, és akiket mégis ugyanazzal a szóval szidtak és dicsértek: polgár? Grosschmid és Neumann. A kassai német polgár és a pesti zsidó polgár – már életükben egy örökre letűnt világ képviselői. Világpolgárok, akik magától értetődő természetességgel utazták be a nyugati világot. Akik Budapesten, Párizsban és New Yorkban is ugyanolyan eleganciával tudtak konyakot rendelni vagy kabátot felsegíteni a szeretett nőre, s akiknek még jól állt, mert viselni tudták, a csokornyakkendő. Életük végén már csak két társát vesztett, magányos időutazó Amerikában. Túlélők, akik tudják, hogy minden, amit képviseltek, amiben hittek, múló álomként elpárolog a következő generációk tudatából.
Talán mindkettőjük számára világos volt, hogy csak társuk elvesztésével valósul meg számukra a teljes, tökéletes emigráció. Talán tényleg megtalálták, amit kerestek, a túlvilági szerelmet. Talán minden másként van.
Alibi – hat hónapra; Álom
Nyáry Krisztián: Minden másként van
Alibi, 2014
