2-es számú ügynökségi vadállat: a primadonna
Ő az a copywriter vagy art director, akinek szent meggyőződése, hogy személyével a jóisten megajándékozta a reklámvilágot. Nos, ezzel a fajtával lépten-nyomon találkozunk a szakmában.
Máris eszembe villan egyik ékes példányuk, akiről már messziről üvöltött minden Primadonna legfőbb sajátossága: a peckes járás. Ott megy arcoskodva a folyosón; nem is megy, vonul, és csak úgy süt róla a meggyőződés, hogy a génállománya különb, mint bárkié. A kezében pedig egy papírlapot szorongat a legújabb zseniális fősorával. (Anyám, nem is értem, miért váratnak ennyit, hiszen már most benne vagyok a jövőre megjelenő reklámos évkönyvekben.)
Hogy mire föl ez a fölényesen peckes járás? Tudja a fene. Ha például nem a Jell-O zselés cukorka kuponszövege, hanem a világbékéről szóló szerződés frissen aláírt példánya virítana nála, akkor azt mondom, oké, sasszézz egy kicsit, pajtás, van miért. De a Primadonna szemmel láthatóan elfelejti, mivel keresi a kenyerét. Bizony, ő is csak egy szövegtákoló balfék, akárcsak mi mindannyian. Persze egy Primadonnát soha nem tudunk meggyőzni róla, hogy benne is ugyanolyan vér csörgedez, mint bárki másban.
Ahol a Primadonna megjelenik, amikor felvonultatja magát, biztosak lehetünk benne, hogy mond majd valami csúnyát vagy az accountokról (milyen fájdalmasan ostoba mind), vagy az ügyfeleiről (milyen vak barmok egytől egyig).
Velünk persze az égvilágon semmi gondja a Primadonnának – feltéve, hogy a háromméteres vonzáskörzetén belül vagyunk. A Primadonnára a Három Méterre Balfaszok Szabály érvényes. Vagyis mindenki, aki három méternél távolabb van tőle, az egy balfasz. Bevonul az irodánkban, és kifakad: „Jaj, nem hiszed el, milyen nagy balfasszal beszéltem az előbb.” És amint elhagyja az irodánkat, és alig több mint három méterre jár tőlünk, máris így fordul a hozzá legközelebb lévő kollégához: „Istenem, de örülök, hogy kijöttem annak a balfasznak az irodájából.”
A Primadonnából első osztályú náci lett volna annak idején, merthogy élvezi az előjogok és a felsőbbrendűség légkörét. Halálosan komolyan veszi önmagát, és szentül hiszi, hogy a kapitalizmus hatalmas gépezetében ő a legfőbb fogaskerék. Amit ma Herr Donna tolla papírra vet, arról holnap már nyúzott szupermarket anyukák beszélgetnek, azok az anyukák, akiket munkaideje lejártával előszeretettel tesz gúny tárgyává.
Ebből is láthatjuk, hogy a Primadonnától még sokat tanulhatunk. Bárcsak hallgatnánk rá. Ám ahogy múlnak az évek, és mind több gyöngyöt kénytelen a malacok elé vetni, a mérge egyre halálosabb, a karmai pedig egyre nagyobbak lesznek. És igen, Primadonnánk szépen átmegy vérgonoszba.
Illusztrálom, ez mit jelent: ha én lepillantok a felhőkarcoló tetejéről, akkor hangyáknak tűnnek az emberek. Neki akkor is hangyák, ha az utcán köztük sétál.
Ismertem egy Primadonnát, aki az első munkanapján behívta az irodavezetőt magához, és diszkréten utasította, hogy emeljék meg az asztalát hét és fél centivel. Nem viccelek: hét és fél centivel. A klaviatúrának állítólag adott távolságra kellett lennie az állától, hogy elősegítse a látását. Amikor csak tudta, kierőszakolta magának, hogy első osztályon repülhessen. És ha a kollégák közül bárki próbált volna egy ötletet jobbá tenni, ő közbelépett és minden javaslatot kiröhögött vagy éppen megmagyarázta, miért értelmetlen. A végén már annyira elfajult a helyzet, hogy egyetlen art director sem volt hajlandó dolgozni vele. Az utolsó előtti pillanatban, mielőtt kirúgták volna, szedte a sátorfáját, és máshová igazolt.
A sértettség és harag, amit maga után hagyott, még sokáig kóborolt az ügynökség falai között. Riadt titkárnők bújtak elő rejtekhelyükről, hogy bevallják: jól telefingották az irodáját, amikor a Primadonna épp nem volt a helyén. Ahogy telt-múlt az idő, sokat filozofáltunk a figurájáról. És a legjobb definíció, amivel elő tudtunk rukkolni, pontosan így hangzott: „Ha egyszer felboncolnánk, áldott aranyszívre bukkannánk az ő mellkasában. De ha mégsem, oda se neki – a lényeg, hogy felboncoltuk!”
3-as számú ügynökségi vadállat: mr. nagyon-fontos-vagyok
Ha most filmben volnánk, akkor kapásból egy ügynökségi belső mítingen mutatnám be a kegyetlen és rideg kreatívigazgató karakterét. Persze vasárnap van, esetleg ünnepnap. Látjuk a síkideg kreatívcsapatot, szépen ragasztják fel a sok-sok ötletüket a falra. De vajon hol lehet a mi főszereplőnk, Mr. Nagyon-Fontos-Vagyok?
Ó, épp itt közeleg.
Végtelenül nyugodt mozgása ellentmond a ténynek, miszerint 35 perccel érkezett később a megbeszélésre, amit ő maga hívott össze. Miután leteszi szójatejjel készült koffeinmentes tejeskávéját, szigorú arccal nekiáll szemrevételezni a falra kiragasztott ötleteket. Hátrafésüli copfba fogott haját a válláról. Gúnyosan elmosolyodik, letép a falról egy ötletet, majd lazán összegyűri, és a padlóra hajítja a papírgalacsint.
Aztán megosztja a világgal kreatív iránymutatásnak vélt gondolatait. Szerencsétlen kis „tollforgatói” így a következő hasznos és precíz útmutatást kapják:
„Ez szar.”
Szépen halad tovább az ötleteken, és a kampányok egymás után pusztulnak el a keze által. Minden egyes ötlet halálát hasonlóképp hasznos kreatív tanács kíséri:
„Fos.”
„Ezt neeeem kéne.”
„Ennek semmi értelme.”
És a végén üres marad a fal. Őfelségének egyetlen ötlet sem nyeri el a tetszését. Miközben kivonul a tárgyalóból, a válla fölött még odaböki a többieknek: „Ha megpillantom, rögvest tudom, mit is keresek.” Arról egy szó sem esik, hogy vajon mi volt a jó, mi volt a rossz a megmutatott ötletekben. És bár titulusa szerint kreatívigazgató, a kreatívanyagok tekintetében nagyon nem tud mit igazgatni.
Na szóval, ez a tejeskávés-copfos fazon csupán egyike a kegyetlen kreatívigazgató típusának, lévén az ilyen szánalmasan öntelt pöcsök különféle variációkban öltenek testet a világmindenségben. A legrosszabbjai szénné alázzák és rettegésben tartják a kreatívokat, és olyan ordenáré stílusban beszélnek velük, ami sem a munkát, sem a morált nem szolgálja.
Ha viszont kommentjeik végül javítanak a kreatívanyagon, akkor jön az okoskodás, hogy ők csupán „brutálisan őszinték” voltak. Ebből sajnos az alkalmazottak nem az őszinteségre, hanem a brutalitásra emlékeznek.
Képzeljük csak el, milyen ostobának tűnik ez a fajta brutalitás, ha valahol másutt találkozunk vele:
EGY McDONALD’S ÉTTEREMBEN VAGYUNK. AZ ÉTTEREMVEZETŐ ÉPPEN LEDORONGOLJA AZ ÚJ ALKALMAZOTTAT.
ÉTTEREMVEZETŐ: Hékás, nem azért vagyok én a menedzser és hordom ezt a piros papírsapkát, hogy itt ilyen szar shake-et csináljunk!
Rejtély, hogy a reklámszakma miért termeli ki az ilyen dühöngő kis diktátorokat. Az ég szerelmére, mégis mi indokolja az arroganciát? Honnan ez a bősz önteltség? Kartársak, ez csak reklám. Nem mi vagyunk, akik égő házakból menekítjük ki a síró csecsemőket. Nem gyógyítjuk a rákot, de mégcsak a világbékét sem mi írjuk alá. Reklámot csinálunk, az isten áldja meg kendteket. Weboldalakat farigcsálunk. Gondolavégi displayeket.
Ha elcsíphetnék néhány percre egy ilyen szerencsétlent, valami ilyesmit mondanék nekik: Drága barátom, ülj le szépen ide, és dobd ki a kukába azt a tejeskávét. Ide figyelj. Engem nem érdekel… kussolsz, Lófarok, most én beszélek! Szóval, engem nem érdekel, hogy valamikor réges-régen Robert Goulet-val dolgoztál együtt egy „nagy volvós forgatáson”. Nem érdekel, hogy bezsebelted vele életed egyetlen reklámdíját. Az sem érdekel, hogy neonfénynél is napszemüveget hordasz. A lényeg: téged semmi, de semmi nem jogosít fel arra, hogy másokkal szemét módon viselkedj. Úgy tűnik, kispajtás, valahol nagyon benézted az iránytűt. Elárulom: az ember nem azért teszi magasra a lécet, hogy aztán másokat jól eltángáljon vele.
Nemrég olvastam egy bejegyzést a Denver Egoist oldalán, hogy mitől is jó egy kreatívigazgató:
Azzal még nem bírjuk rávenni a másikat, hogy keményebben dolgozzon nekünk, ha leüvöltjük a fejét (…) vagy ha sértegetjük és megalázzuk. A motiváció a tisztelet és a bizalom légköréből fakad. A jó kreatívigazgatók azt akarják, hogy saját magunk miatt, ne pedig értük csináljunk meg valamit tisztességesen. Belénk plántálják azt a szenvedélyt és motivációt, amitől egy 8 órás munkanap észrevétlenül 13 órás tud lenni. Ha egy kreatívigazgató csak fenyegetéssel tud motiválni, azzal, hogy lecsökkenti a fizetésünk, megfoszt a rangunktól, pocsék ügyfélkapcsolati kollégákkal vesz körül, esetleg kirúg – akkor nem nagyon akarunk neki többet dolgozni. Nyilván addig fogunk még a pöcsfejnek melózni, amíg nem sikerül új munkahelyet találnunk; viszont gyorsan híre megy a szakmában, hogy a kreatívigazgató egy p-fej, így az ügynökség idővel egyre nehezebben talál majd igazán tehetséges kreatívokat magának.
Hogy én mit tanácsolok?
Ha netán összehoz minket a sors ezen figurák egyikével, ne legyünk szívbajosak, nyomjuk fel őket bátran a személyzeti osztályon. Ha sikerül másutt munkát találnunk, ne habozzunk, váltsunk gyorsan. Útközben a kijárat felé terjesszük szépen a hírt. Ez még nem pletykálkodás. Hasznos szolgálatot teszünk vele kreatív bajtársainknak, ha jól látható helyre kitesszük a táblát: Vigyázat! Halálos pöcsfej a láthatáron!”
4-es számú ügynökségi vadállat: a siránkozó
Isten látja lelkem, valaha én is ilyen voltam. Bizony, fiatal sihedernyi koromban rengeteg időt vesztegettem el vele. (Vajon ez a fejezet beleszámít a siránkozásba? Izé, várjunk csak… Nem kell válaszolni.)
Azt mondják, a siránkozás nem más, mint mikor a harag egy nagyon kicsiny lyukon süvít kifelé az emberből. Ha ez így van, akkor a Siránkozó lényegében nagyon dühös egy emberke.
Legtöbbet a munkája miatt sipárog. De folyamatosan, megállás nélkül. Mindegyik ügyfele csapnivaló, akárcsak az ügyfélkapcsolati kollégák. Az egészben az a szomorú, hogy ha csak a siránkozásra fordított energiáinak a felét a munkára fordítaná, sokkal jobb reklámokat tudna produkálni. Oké, lehet, hogy a reklámjai aztán elvéreznek, merthogy egyik-másik ügyfél néha tényleg csapnivaló. De az ilyen balesetek hozzátartoznak e szakmához. Tessék túltenni magunkat rajta.
A Siránkozó hiába ül a világ legjobb ügynökségénél, mindig talál valamit, amin sipároghat. Ettől viszont elég hervasztó hallgatni, mikor nekiáll, és egyre a saját nótáját fújja, holott a ügynökségi bőségkosár lehetővé teszi, hogy semmire ne legyen gondja.
Ott sipárog az ügynökség közös használatú konyhájában, miközben épp a nyolcvanadik kóláját szürcsöli és eszi hozzá az ingyen ebédet. (A portfólióm most, izé, szóval a fejvadásznál van.)
Ott terpeszkedik egy repülőgép első osztályán, útban a napfényes Kaliforniába, egy reklámfilm forgatására, és azon duzzog, hogy meg kellett említenie az ügyfél termékét egy reklámfilmben, amely reklámfilm történetesen az ügyfél termékéről szólt. (Ezt is annyira sejteni lehetett.)
Ott trónol egy kényelmes tárgyalóban, és egyre zúgolódik, amiért brossúrákon, dm-leveleken és hasonló kisebb munkákon kell dolgoznia. (A régi partnerem most éppen forgat, én meg ilyen szarokat csinálok.)
A Siránkozó képes másokat is megmérgezni az ügynökségen. A mi szakmánkban épp elég kínlódással jár megőrizni a jókedvünket és a motiváltságunkat. A szomszéd asztalnál Siránkozó viszont ezen végképp nem segít, főleg, ha közben azzal szórakozik, hogy sorra veszi és hangosan értékeli az ügynökségen dolgozó munkatársakat. (Ez lúzer, az tehetségtelen, amaz ostoba, az is ostoba, ez tehetségtelen, az lúzer…)
Amikor a Siránkozó végül átigazol az ügynökséghez, amit sokkal jobbnak gondol, működésbe lép a régi közhely: „Bárhova is mész az életben, az tutifix, hogy te ott leszel.” Legnagyobb megdöbbenésére emberünk rájön, hogy az ügynökségek mindenütt viszonylag egyformák. Mindenhol vannak kőkemény ügyfelek, félrement kutatások és irracionális határidők, de mivel a Siránkozó másra sem tud koncentrálni, mint rájuk, így ezen elkerülhetetlen reklámhárpiák egész nyomorúságos életét végigkísérik.
Nem mondom, hogy nem siránkozhatunk, néha jól esik kicsit kiereszteni a gőzt. Az igazi Siránkozásba viszont vegyül némi rosszindulat is. Ami ráadásul mérgező. Morális dögvészt terjeszt. Totál reménytelenséget. Egy idő után joggal kezdünk el azon morfondírozni, hogy vajon a Siránkozók miért nem takarodnak ki ebből a szakmából teljesen.
Újabb képzelt filmes jelenet: a Siránkozót látjuk új munkahelyén, ott áll a cipőbolt kellős közepén és magyaráz: „Át kéne mennem a szemközti Loot Lockerbe. Azok ott sokkal jobb fejek. Ez a hely meg itt tök szar.”
5-ös és 6-os számú ügynökségi vadállatok: téboly béla és siker sakál
Ha ez a könyv politikailag korrekt volna, akkor a következő ügynökségi vadállatot nemes egyszerűséggel úgy jellemezném: ő az, aki „másképp csinálja a dolgokat”. Csakhogy én magasból teszek az eufemizmusra. Igenis, olyan fazonról beszélek, aki annyira eszelős, mint egy talicska bedrogozott macska egy kínai bordélyházban. Merthogy totál Téboly Béla.
Téboly Béla antropológiai szempontból azért olyan érdekes, mivel még egy reklámügynökség laza légkörében is maga a két lábon járó elmebaj. Emlékszem egy csókára, aki csak úgy tudott írni, ha a fejére húzott egy kötött símaszkot. Aztán ismertem egy másik fazont, aki csak azokon a napokon tudott írni, amikre az asztrológusa is rábólintott.
Ugyancsak legendás annak a Téboly Bélának a sztorija, akinek nem volt ügynökségen kívüli élete, és a pasas konkrétan beköltözött az irodába. Ha néha túlórába nyúltunk, nem volt ritka, hogy láttuk alsónadrágban botorkálni a folyosón; ment vizelni az éjszaka kellős közepén. Róla most kapásból eszembe villan egy másik fazon, aki úgy állt oda a piszorárhoz az ügynökség férfi vécéjében, hogy előtte bokáig letolta a nadrágját meg a gatyáját. Ha valaki belépett a mosdóba, olyan pillantást kapott tőle, hogy attól kezdve mégcsak mukkani se mert.
Téboly Bélának általában roppant zűrös a magánélete, és erre tesz is homályos utalásokat azon a néhány megbeszélésen, ahol nagy nehezen sikerül felbukkannia.
– Bocsi, hogy elkéstem. Bíróságon voltam.
– Esküdtszéki feladat? – érdeklődik valaki.
– Nem.
– Ööö… hát akkor elkezdhetjük a megbeszélést, ugye?
Téboly Béla vagy semmi konkrét információt nem ad magáról (Én lényegében… keletről származom.) vagy túlságosan is belemegy a részletekbe (a megbeszélés kellős közepén előredől és suttogva elárul valami ilyesmit: Anyámat évekkel ezelőtt bohócok koncolták fel, és ma ettől olyan szomorú vagyok.)
Ez a plusz információ néha egészségügyi természetű. Egyszer egy Téboly Béla beteget jelentett, és terjedelmes hangposta üzenetben részletezte váladékának állagát, illetve köpetének víztartalmát. Üzenetétől zengett az egész ügynökség azon a héten.
Téboly Béla akkor a legpusztítóbb, ha szellemisége egy őrült kreatívigazgatóban ölt testet. Az elhatalmasodó elmebaj egyik figyelmeztető jele tud lenni, ha a kreatívigazgató irodájában egyre több és több kellék kezd felhalmozódni – olyanok, mint például azok a kétméteres óriásceruzák. Vagy egy hatalmas karóra a falon. Egyáltalán: bármi, csak hatalmas legyen. Mondjuk, egy fogorvosi szék. (Látjátok, feleim, ez tényleg egy fogorvosi szék!) Zenegépek és flipperek szintén népszerűek, akárcsak a próbababák.
Téboly Béla kreatívigazgató komolyan azt képzeli, irodájának kellékei fennhangon hirdetik: „Kreatív vagyok! Ugyan, ki tudná kitalálni, vajon mit mondok vagy teszek a következő pillanatban?” Amit persze mond vagy tesz a következő pillanatban, azzal simán az őrületbe kerget mindenkit, hiszen még az utolsó utáni másodpercben is képes meggondolni magát.
Egy barátom dolgozott ilyen Téboly Bélával. Történt, hogy a seggfej (és mellesleg őrült) főnöke egy órával az ügyfélprezentáció előtt viharzott be hozzá, és lényegi változtatásokat akart a kampányon. A barátom fájdalmasan felnyögött, mire Téboly Béla előkapott egy tablettákkal teli fiolát és készségesen felajánlotta: „Nem akarsz velem megfelezni egy Xanaxot?”
Egyes kreatívigazgatók még a szabadságuk alatt is elmebetegek maradnak. Soha nem felejtem, amikor felhívott egy kreatívigazgató asszisztense: „Jim telefonált Barbadosról, azt mondta, dobjátok ki a kampányt, amit jóváhagyott. Ma este faxoljátok át a hajójára az új ötleteket, oké?”
Téboly Bélát persze még mindig viszonylag könnyen ki lehet szúrni az ügynökség folyosóján. Nem úgy Siker Sakált, aki jóval alattomosabban jár-kel közöttünk.
Akkor most ismerkedjünk meg a reklámszakma egyik fontos kellékével, a ferde vonallal (ez a slash), ami reklámos berkekben annyit jelent: „közös babér”. Ha egy hirdetés bekerül egy reklámfesztivál válogatásába, a hirdetés mellé a készítők neve is odakerül. És ha történetesen ketten járulnak hozzá a végtermékhez – egyikőjük art directorként, a másik copywriterként –, akkor a két név egymás mellett szerepel, egy ferde vonallal (/) elválasztva.
Hogy mit keresnek azok a nevek az antológiákban? Na, ezt hívják babérnak. És Siker Sakál pontosan ilyen babérokra vágyik. Ezért csúszik-mászik körbe a kreatívosztályon, és próbál befurakodni a készítők közé, hogy odakerülhessen egy-egy ferde vonal után. Ő a reklámszakma igazi potyalesője. Azt gondolja, elég valami okossággal kommentálnia a munkánkat, hogy később helyzetbe hozza saját magát. Ilyenkor elhadar néhány „Próbáltad már, hogy…” kezdetű mondatot, majd diszkréten eloldalog. Később határozottan állítja, hogy „segített”, és a hirdetésünket beteszi a portfóliójába. Tényleg van ilyen.
Ismerős a mondás: „Csapatban nincs olyan, hogy én”?
Nos, Siker Sakál ezzel nem foglalkozik, ezért beszél mindig többes szám első személyben – akár tagja kreatívcsapatunknak, akár nem. Véletlenül mindig ott lebzsel az irodánk ajtajában, mikor felbukkan a nagyfőnök, és hanyagul elszólja magát: „Komolyan mondom, ki nem állhatom ezeket a reklámokat.” A másik trükkje, hogy épp azelőtt dugja be az orrát a kreatívigazgatóhoz, mielőtt prezentálnánk neki az anyagot, és elejt valami ilyen vagy hasonló félmondatot, hogy azt mondja: „Neked tutira bejön majd, amit mindjárt mutatni fognak a srácok.”
A legtöbb, amit a Siker Sakálokkal tudunk csinálni, hogy elkerüljük őket jó messzire. Ami igazán elszomorító ezekben a figurákban, hogy néha kétségtelenül tehetségesek. A gond csak az, hogy rossz motiváció hozta őket a reklámszakmába. Nem annyira ügyfeleik, mint inkább saját személyes márkáik építésével vannak elfoglalva.
7-es számú ügynökségi vadállat: az időzabáló
A 7-es számú ügynökségi vadállat nem más, mint a nagybetűs Míting. A Megbeszélés. Ha feltűnik a láthatáron, meneküljünk, amerre látunk.
Fuss, kicsi póni, fuss, és ne is nézz vissza már.
Ha a kapitalizmus gépezete egyszer beragad, és jottányit sem moccan az egész kóceráj, semmi kétség, hogy a fogaskerekeket egy megbeszélés akasztja majd meg. Ez az, ami a reklámszakmában úgy terjed, mint a mutáns gyom, és teljesen lehetetlenné teszi a normális munkát.
Vannak pizzás és pizza nélküli mítingek. Mítingek, ahol arról magyarázunk, hogy milyen reklámokat fogunk csinálni; és mítingek, ahol azt magyarázzuk, milyen reklámokat csináltunk. E megbeszélések mindig szűk, ablaktalan tárgyalókban történnek, a mennyezeti projektorok diszkrét izzadságcseppeket csalnak a homlokokra, és kivétel nélkül az ebéd utáni punnyadás idősávját célozzák meg, valamikor fél három körül.
Lelkes újoncként nincs mit vesztenünk, lazán beülhetünk minden mítingre, amiről csak emlékeztetőt kapunk. De idővel, ahogy finomodik a radarunk, érzékelni fogjuk, melyik fontos – ahol tényleg döntések születnek és haladnak a dolgok – és melyik nem.
Konkrétan azokra a mítingekre gondolok, amiket azért hívnak össze, mert valakinek épp nem akadt jobb dolga. Ilyenek a „háttér-” vagy „kick-off” mítingek. Nem azért rántják őket össze, merthogy valamiben dönteni kéne. Hanem csak úgy, öncélúan. És hogy miként haladnak? Beültem egyszer egy ilyen Időzabálóba, és esküszöm, az idő szó nélkül megállt. Most nem tréfálok. Esküszöm az égre, a falióra nagymutatója úgy, ahogy volt, megállt. Nem ketyegett tovább. Kiadott még magából egy utolsó tikket… És kész, megállt.
Haszontalan megbeszélés volt a javából, ami nem kevesebb, mint három órán át tartott. Mikor már azt gondoltuk, kiszabadulunk a tárgyalóból, valaki felemelte a kezét és kérdezett egyet – valami lehetetlenül fáradt, élettelen kérdést tett fel, amit csak úgy szoktam hívni: mítingnyújtó. Hogy milyen egy mítingnyújtó? Például ilyen: „Te, mondd csak, Bill, ezek a számok mégis hogyan viszonyulnak a chicagói eredményekhez?” Na, ekkor torpant meg az óra, és kezdett elfolyni az idő, mint egy Dali festményen.
A telefonkonferenciák a leggázosabbak. Az igazán ultragáz az ügyfél-az-autójából-telefonálós konferenciabeszélgetés. Egyrészt ott kucorgunk nyolcan egy kis fekete doboz körül az irodában, miközben egy art directort hallgatunk, aki épp Los Angelesből magyaráz egy képről, amit a kutya se lát, egy olyan ügyfélnek, akit a kutya se hall.
Valódi művészet befejezni egy mítinget, és mindenképp érdemes megtanulni és tökéletesíteni a fortélyait. Ha már úgy tűnik, hogy az aktuális témát sikerült körbejárni, ám a megbeszélés továbbra sem tart a vége felé, kezdjük el összerendezgetni a papírjainkat, élüket az asztallaphoz ütögetve, ahogyan azt a bemondók szokták csinálni a híradó végén. Testbeszédünkkel így azt üzenjük: „Nos, ebben a helyiségben már semmi izgalmas nem fog történni.”
Gyűlölöm, amikor beszippant egy Időzabáló, és épp nincs melóm, amihez elsurranhatnék előle. Ilyenkor általában vicceket kezdek faricskálni, hogy teljen az idő. Emlékszem, egyszer próbáltam megnevettetni Bob Barrie haveromat, de nem sikerült; helyette viszont jól lebuktam. Egyszerű poénra adtam a fejem: listát írtam Bob feladatairól. Úgy terveztem, diszkrétem az orra elé tolom, aztán majd csak elröhögi magát. Szóval nekiálltam:
BOB FELADATAI:
1. Kenőcs a kiütésekre?
2. Cserélni a téglákat az autó alatt.
3. Bocsánatot kérni a kissrác szüleitől.
4. Kimosni a vért a bohócjelmezből.
5. Belesni a varrat alá.
Abban a pillanatban, ahogy leírtam az utolsó pontot, hirtelen kirobbant belőlem a röhögés, mire az egész tárgyaló máris nem Chicagón rágódott, hanem döbbent tekintettel engem bámult, és várta a magyarázatot. Tiszta vizet kellett hát öntemen a pohárba: „Elnézést kérek mindenkitől, csak eszembe jutott valami nagyon vicces, aminek egyébként semmi köze a megbeszéléshez. Nagyon sajnálom. Nyugodtan folytassuk tovább.”
De a következő pillanatban újra bevillant Bob Barrie képe, ahogy épp bekukkant a térdén lévő varrat alá – és kész voltam. Bedarált a röhögés, és sűrű elnézéskérések közepette kiódalogtam a tárgyalóból.
De legalább kijutottam.
Luke Sullivan, Sam Bennett: Hogyan fürdessünk malacot? A reklámkészítés gyakorlati kézikönyve
White Rabbit, 2013
