Tedd le a pajzsokat
Nézek szét a villamoson. Kora délelőtt van, hogy átjöttünk a hídon, még köd ült a Duna fölött. A kocsiban zárt arcok, testek szoros tartásban. Úgy érzem, látható és láthatatlan batyukat cipelünk egymás szoros közelségében, fényévnyi távolságra egymástól.
Mellettem két acélkeménységű fiatal férfi. A kigyúrt testek is talpig vértezetben. Bőrdzseki, bokacsizma, erős parfümillat. Valamiért védekezésre készek. Elzárva bennük és rajtuk minden, gondosan.
A csuklórészben két lány telefonál. Mindkettőn távolságot tartó, erős smink. A szemöldök, a száj kontúrja megrajzolt. Szoborszerű. Egy férfi ismerősöm mondta pár napja a héven: Úgy megszólítanám azt a lányt, de megbénít a tökéletessége. Legalább valami apró esendőség lenne rajta…!
Nem. A férfiaknak is kitalálja a divat a már-már kötelező borostát, és jaj, a borotvált fejet… Hát nem a könnyedségről szólnak ezek a külsőségek sem.
A fülekben vezetékek lógnak, a szájak csukva, ha nem csukva, magukban mozognak, kis kütyükbe beszélnek; apró készülékekbe szállnak a szavak. Intimitásokat tudsz meg három méter távolságból. Legbenső titkokat. És milyen furcsa mégis, ott vagyunk karnyújtásnyira és megközelíthetetlenül.
Zenével bezárt fülek. Messziről hallod a fülhallgatóban dübörgő monoton ritmusdobokat. És hol vannak a régi szemezések? Telefonjátékokon csüggnek a tekintetek. Tokióban a metrón minden harmadik utasnak csukva a szeme is. Bezárul az egész arc. Pedig nem alszanak.
Talpig vasban, tartjuk magunk előtt a pajzsainkat. Félelemből? Sorompókat rakunk testünk és lelkünk köré, lakatot. Fülre, szájra, szívre…
És teljes vértezetünkben magunkban, magányban vagyunk.
És észre sem vesszük, belebetegszünk.
Megfigyeltem, hogy a gyerekek, az öregek, a bolondok és a legszegényebbek előtt nincsenek pajzsok. Megszólalnak, mosolyognak, beszélgetnek, segítenek. Megkérdik, hány óra? Hol kell átszállni a kettes metróra? Megfogják a szatyrodat, tartják az ajtót, míg fölszállsz. És vannak derűs fiatal nők, megkérnek, segítsd levenni a babakocsit. De sok kismama egyedül küszködik. Ha megszólalna, megkérne valakit – ledobna egy vértet –, volna, aki segítene. De kérni kockázat – lehet tartani attól, hogy visszautasítanak. Látszik rajtam, hogy ebben az erős világban gyönge vagyok…
Nem merem mondani, már-már nosztalgiát érzek a régi, magas lépcsős buszok iránt. Ott össze kellett fogni, hogy egy nehéz mozgású öreg, vagy egy babakocsi följusson a fedélzetére. Most, a földközeli járművekből a tolószékes ember maga is le tud gurulni a járdára. Boldogul egyedül. Persze, van ebben jó is…
Konrad Lorenz osztrák biológus egyik kedvenc íróm. Még a hetvenes években egy rádiós sorozata nyomán született a könyve: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című kis kötet. Többek közt arról ír, hogy az ember úgy van megteremtve, úgy kódolták, hogy ha a másik embert megpillantja, akkor üdvözli. Köszön, int, kalapot emel. A civilizált nagyvárosokban ennek a belénk kódolt parancsnak nem tudunk eleget tenni. Lehetetlenség egy aluljáróból áradó tömeg embereit külön-külön üdvözölni, vagy jobbra-balra köszöngetni a villamoson. Ám attól, hogy nem engedelmeskedünk a belső parancsnak, elkezdjük rosszul érezni magunkat. Nem tudunk róla, de megváltozik a természetes viselkedésünk, s közben észrevétlen lelkifurdalásban élünk. Így fordulhat elő, írja, hogy egy amerikai metropolisz aluljárójában már ügyet sem vetnek nemhogy egy rosszulléttel küzdő emberre, egy haláleset sem állít meg senkit.
Ez a természetellenes viselkedés beszűrődik még az otthonainkba is. Lorenz kellő öniróniával elmesél egy történetet. Barátaik, egy biológus házaspár vacsorázott náluk, egy távoli földrészről, Ausztráliából, minden lakott helytől messze lévő kutatási bázisukról érkeztek. Vacsora közben csöngetnek. Lorenz indulatosan áll föl. „Ki a fene jön ide ilyenkor?” A házaspár őszinte döbbenettel nézi. Számukra ez a magatartás, nem örülni egy, akár késő esti vendégnek – érthetetlen és megbocsáthatatlan.
Nem olyan régen egy Isten háta mögötti, Tisza-parti kis faluban jártam. Barátaim két kisfiával sétáltunk haza az óvodából. Az úton ismerősök jöttek szembe. Az utca két oldalán a házak kapujában, a kertekben szomszédok, falubeliek. A fiúk apja minduntalan odaköszönt, „Jó napot!” „Csókolom, Terus néni!” „Jó napot!” „Tiszteletem!” – kinek mi dukál. A két gyerek, két kis csikó, poroszkáltak a járdán, begyalogoltak az árokba, kavicsot rugdostak, bottal húzták a kerítést, élvezték a szabadságot. Apjuk után harsogták ők is, „Csókolom!” Ha meg éppen nem harsogták, az apjuk nem szűnt meg rájuk szólni, „Levente, Gergely, köszönni…!” Jó volt őket látni.
Hogy miért? Odatartoztak. A kertekhez, az udvarokhoz, az utcán a többiekhez. Azok meg hozzájuk.
Nemrég feljöttek a fővárosba. Életükben először. Nálunk vendégeskedtek. Indulunk be a városba, körülnézni, állunk a megállóban. Sokan várakozunk. A két gyerek körülnéz, aztán sorban odamennek az emberekhez: „Csókolom!”, „Csókolom!” Köszönnek, ahogy megszokták. Apjuk meghökken, aztán zavartan int nekik: „Levente, Gergely, itt nem kell…!”
Egy közösséghez tartozni, ennek jelét adni, erre támaszkodni – megtartó erő. Hazaérek, megölel a gyerekem, jó érzés. Beköszönnek a kerítésen, jólesik visszaköszönni. A villamoson rám mosolyog valaki – jókedvem lesz tőle. Csak ez az egyetlen, pici gesztus boldoggá tesz pár órára, de lehet, hogy egy egész napra.
– Figyeljék meg – mondta egy viselkedéskutató –, az összefont kar kicsit mindig kizár, eltart, elutasít, de legalábbis óvatosságot takar. Jobb azokat a karokat leengedni. Onnan könnyebb kitárni. S akkor már egy lépés, megölelni.
Szeretek szembenézni. Nézzünk farkasszemet, játszottuk valamikor. De az az erőről szólt. A szembenézéskor összekapcsolódik két tekintet. Mennyi történet van ott, dráma, játék, fájdalom, boldogság. Két összefonódó szempár – és most nem csupán szerelmesekre gondolok –, és érzed, nem vagy egyedül.
Hazafelé ezen gondolkodom. Behelyettesítek szereplőket: társat, gyereket, testvért. Igen. Szemembe néz valaki, kollégám akár, akivel sosem szoktunk egymás szemébe nézni – világok nyílhatnak meg.
A mosoly is ilyen. Két ember között, mondják, a legrövidebb út – egy mosoly. Érdemes kipróbálni.
Azt hiszem, a mosoly a legapróbb, mégis legnagyobb erejű gesztus, ami képessé tesz pajzsaink eldobására. Megnyitja azt is, aki kezdeményezi, s azt is, akit elér. Dávid Katalin művészettörténész szerint egyesen megváltás: „Nem kisebb, mint a szeretet mozdulata, mint amikor eltöröd a kenyeret és megfelezed. Rámosolyogsz egy idegenre, ugyanazt jelzi, jót akarsz a másiknak. Néha magam is teszek ilyen primitív dolgokat. Provokálok… Fölszállok a villamosra, jaj, bocsánat, mondom, és elmosolyodom. És az emberek vissza tudnak mosolyogni. Nem nagyra, ilyen apró dolgokra van szükségünk, hogy ne zárkózzunk be saját magunk börtönébe… Nem szabad a félelem csapdájába besétálnunk. Nem szabad bezárkóznunk se a lakásunkba, se önmagunkba.”
Minden emberben ott lakik a vágy, hogy eldobja a vértjeit. Hogy elvegyüljön és aztán kiváljon. Mindenkiben ott van belül a készség a figyelemre, a segítésre. Ott van legbelül a jó. S egyáltalán nem nehéz megszólítani azt, aki már rég beszélni akar.
Itt maradsz, velem?
Egyszer csak sok lett minden körülötted. Az emlékek, a tárgyak, az emberek, a szavak. A hétfők, a keddek, a vasárnapok.
Sok lett a város, ahová valamikor törekedtél, mert itt történnek a dolgok – mondtad akkor, és sejtelmed sem volt, hogy a dolgok mindenütt történnek, csak jobban kellene figyelned és lassabban járnod.
Elhagytad a gyerekkor tájait, utcáit, közeit, májusfáit, el a szomszédokat, a köszöntéseket… akkor még nem tudtad, mit vesztettél el velük.
Azóta levedletted a ki tudja, hanyadik kígyóbőrt magadról, és nem keményedik az új páncél rajtad. Talán ezért is érzed: sok. Valahogy sok lett minden. Dübörögnek a csöndek, fénnyel piszkosak az éjszakák – ott élnél, arra vágysz, amit valamikor odahagytál.
A gyerekkori reggelekkel álmodtál, amikor pizsamában szaladtál ki az udvarra, ahol egybe nyílt a bent a kinttel, harmatos lett a talpad, és nem érdekelt, hogy utánad kiabálták:
– Ajtó!
A kislányt láttad álmodban, ül pizsamában a ház előtt a küszöbön. Odasüt a nap. Sovány kis feneke érzékeli a küszöb melegét, szeme befogja az udvart, a porcfüvet az udvari csap körül, a nyúlánk sárgabarackfát a kapor közé pottyant mézízű barackokkal. A kerekes kút vödrén a pihenő gerlét. Egy kis gyíkot nem messze, a kő hasadékában. Egy Duna-partról hozott, ottfelejtett kavicsot. A kislány füle neszeket hall, súrlódó hangokat. Anyja motoszkálását a konyhában, pirítós zsíros illata úszik utána, hallja nagyanyja sóhajtását, ahogy a fáslit tekeri a fájós lábára. Egy szarka csörög a diófán. Az utcán lovas kocsi megy el, csattognak a kövön a kerekek.
Semmi említésre méltó nem történik.
Semmi említésre méltó…?
A legfontosabb történik ilyenkor. Valahol legbelül a lélek exponál. Finom lemezén örökre ott marad minden. Ott marad a pillanat, vele és benne porcfű, gyík, kavics, hangok, érzések, a pirítós illata.
A szőlőlugas levelei közt játékos árnyak bújócskáznak a fénnyel, s a kislány arra gondol, a szőlőlugas mindig volt és mindig lesz.
Hogy élhetett nélküle olyan sokáig…?
A présház mintha az álmaiból jött volna elő. Szurdokba vágott, elhagyott út vezetett hozzá, s a forrás hangja, ami télen is, nyáron is egyformán hűvös vizet csobog. Szőlőlugas ugyan nem árnyékolta a falát, de öreg mandulafa borul föléje, közelében diófák és hatalmas cseresznyefa lombja tartja hűvösen a gyepet. A szőlő a kis présház fölött húzódik, föl a meredek domboldalon, egészen az erdő szoknyája alá.
Az első hajnalon a tőkék közt három őzet láttak, finom orrukat a szélbe tartották, aztán lassan leereszkedtek a forráshoz vezető vadcsapáson.
A présház lakatlan, pincéje még őrzi régi szüretek illatát, de hordói üresen kongtak, a prés nem látott szőlőszemet sok év óta. Hangos pelék laktak a padlásán, csalán és iszalag nőtte be a régi kőfalat.
Élvezte, hogy az alacsony ajtóból egyenest a fűre lép. Most van náluk a lakatkulcs először. Kint áll a ház előtt, hunyorog. Ölyv vijjog a magasban. Nézi méltóságos ereszkedését. Kitárt szárnya alá fogja a kék eget, csendesen vitorlázik alá, amikor megjelenik a párja. Rábízzák magukat a könnyű szélre, lebegnek súlytalan, hang nélkül, éles sziluettjüket az égen mintha rárajzolta volna valaki egy végtelen kék rajzpapírra.
Akkor, azon az első napon már tudták, itt megtelepednek.
Lassan rendezkedtek be. Mennyi mindent oda lehet hagyni! Milyen kevés kell… Ágy, asztal, szék, tűzhely, vizespad a vödröknek, alattuk ott a két ceglédi kanna. Lavór, törülköző, árnyékszék. Talp a gyertyáknak, köcsög az aludttejnek, demizson a bornak. Az ablakra régi szőttest hozott, a polcra a kedves tányérjait. A hatalmas asztalt a diófa alá a padlás öreg pallóiból a szőlősgazda rótta össze. A fásszínnel szemben a vaslapokból rakott kis gyalogtűzhelyt is. Ízes padlizsánt sütött rajta, vidám paprikát, fűszeres kolbászt. Kakukkfüvet szedett, cickafarkat szárított, koppanó diót keresgélt a fű között, csipkebogyót, somot gyűjtött. A rongyszőnyeget a patakban mosta, és boldog volt, hogy minden munkát kint végezhet. A napon mosott, újra vájdlingban mosogatott, és eltörölte az edényt, ahogy gyerekkorában szokták. Kint varrta meg a szőlősgazda szakadt ingeit, gereblyézett és virágot ültetett, és amikor egy hajnalon egy szemtelen őzsuta lerágta az összes bimbót, csöndesen elnevette magát: hát végül is mi jöttünk ide az erdő közepére virágot ültetni… Esténként gyertyát gyújtottak, és ha a mélységes csöndben a gazda néha bekapcsolta a rádiót, úgy érezte, valami tisztátalan dolog történik.
A szőlősgazda tanulta a szőlőt. Hajnalban kelt, húzta a gumicsizmáit, megfürdött a forrásnál, kaviccsal mosta az öreg hordókat, kénezett, metszett, permetezett, kapált. Trágyát hordott a köves földre, minden egyes tőke köré jókora tányért kapált.
Nyulat, rókát, őzet ő látott a legtöbbet, s megjelölte a szőlőt, aminek a levelei közé tenyérnyi fészket szőtt és négy parányi barna tojást rakott egy apró madár. S jött lefelé egy reggel a gazda, könnyes volt a szeme. Gyere, nézd meg, kikeltek.
Belenőtt az apja kalapjába – soha nem sietett, de ő se tudott tétlenkedni. Pótolta a hiányzó tőkéket, padot ácsolt, karókat faragott, hagymát, sóskát, paradicsomot, rukolát ültetett. Vacsoránál elővette a pincetokot, a deszkán sorakozó sajt és a kecsketúró mellé bort töltött, akkor már a magáét, illatos, zöldessárgába játszó, gyöngyöző rizlinget – egymásra köszöntötték.
Mert az első nyár végén újra volt bor a hordókban. Ahogy a présházra fölkerült az új tető, és a takarosan megrakott kémény csöndes füstöt eregetett a hűvösödő estébe, szüretre készültek. Az első szüretre…
Ballag fölfelé a szőlőben. Nézi a levelek alatt duzzadó szemeket, a tőkéken túl, egészen az akácosig minden kiszáradt ezen a nyáron. De a szőlőlevél még most is zöld. Hogy tudják olyan mélyre futtatni a gyökereiket ezek a göcsörtös öreg életek, hogy valami vizet mindig találnak. Hopp, most mozdul valami… Egy süldő nyúl fészkeli be magát az egyik tőkéhez. Meleg gödröt ásott magának, abban alszik. Mintha se róka, se éles szemű ragadozó madár nem lenne a világon.
Lépdel tovább, s csak amikor fölér a Kilátóba, akkor fordul vissza. Nem tud betelni azzal, amit lát… Odalent már messzire dől a nyárfák árnyéka, párában úsznak a vonalzóval meghúzott, messzi szőlősorok. Nézi a falut a két karcsú toronnyal, a mezőt, ami hol búzasárga, hol sarjúzöld. Távolban a félsziget tömbje, körülötte a tó fel-felcsillámló vize. A lágyan ívelő dombok karéjában négy tükör zárja a szemhatárt, s ez a négy tükör minden évszakban, minden napszakban mást mutat.
Ölébe ejtett kézzel csak ül az időtlen időben, mellette eltépett ökörnyál úszik a kökénybokron. Eszébe ötlik, amikor az első napok egyikén álltak itt. A táj fölött és mégis benne. A tető még bedőlve, a szurdok bokáig sáros, a faluig az út jól kilépve negyven perc. Körben határtalan béke. Öröm volt bennük, ígéret és hála, köszönet és fogadalom. És valami furcsa kétely, kis borzongás. Jól döntöttek? Mert messzire szakadtak mégis…
Kakukk szólt, az akácfa száraz ágán énekes rigó trillázott. Hallgattak. Nem lehet ezt birtokba venni, mondta csöndesen a szőlősgazda… Nem is szabad. Kölcsönkapni, igen, talán kölcsönkapni, megőrizni… Azt talán lehet…
És nézz csak rám… Még azt sem tudom, itt maradsz velem?
Schäffer Erzsébet: Álmok kertje – történetek útközben
Nők Lapja Műhely, 2013
