Vannak tehetségesebb iparosok. Azok kitalálnak valamit. Például azt, hogy egy űrhajóra behatol valami ismeretlen dolog – nevezzük idegen anyagnak, baktériumnak, de főleg aliennek –, és észrevétlenül átveszi az irányítást a legénység egyes tagjainak szervezetében, belsővé téve mintegy az ellenséget, aki, ami ellen küzdeni kell. Az ötlet több száz éves, de űrutazással összekapcsolva le lehetett belőle nyomni egy egész szériát. A szerényebb tálentummal rendelkező, viszont hasonló bevétellel kalkuláló befektetők viszont nem lacafacáznak újdonságok kitalálásával. Ők az egyszer már működőképesnek bizonyult cuccot adnák el megint, egy kis fazonigazítás után.
Most a Marson bukkannak életre az asztronauták, de nincs benne köszönet. A legkisebb seben át is a vérbe szívódik s ott perceken belül elszaporodik a felfedezett titokzatos egysejtű, melynek következtében a barátból vérengző ellenség lesz, a szeretett nő fejét pedig célszerű egy sziklával péppé zúzni az életéért küzdő űrhajósnak. Akinek küldetése hiába járt le, sosem juthat vissza az ő szeretett Földjére (hátrahagyott családtagok emlegetése biztosítja a vérengzést ellenpontozni hivatott könnyfakasztást). A történet fordulatait kristálytisztán meg lehet jósolni, még az egyes jeleneteken belüli „váratlan” eseményeket is egyértelműen jelzi előre a baljós zene. Mögöttes tartalmat keresni fölösleges: a lerágott csontot kínálja fogyasztásra szép, színes csomagolásban ez a csekély invencióval előadott hatásvadászat.
TPP
