Nyolcadik fejezet,
amelyben megáll az idő (az égen néma, álló csillagok)
Ivászatok persze korábban is voltak a Havi Géniusznál, erős névnapolás például, egyenes kieséssel, a győztes mindent visz (minden üveg bort, értelemszerűen) alapon, de a születésnapi ünnepségeket Reményi vezette be. Úgy adódott, hogy ottléte negyedik-ötödik hetében kiderült, Fazekas rögvest betölti az ötvenötöt, Reményi hát kézbe vette az ügyeket, beavatott mindenkit, az érintettet és Terjéket kivéve, persze, vettek neki közösen egy spéci szintmérőt (szabadidejében a pilisi nyaralóján dolgozott, nagy lelkesedéssel és szakértelemmel, véget nem érően – mindig adódott lehetőség egy kis bővítésre, szűkítésre, átalakításra), és szereztek a cég külső raktárából egy eredeti poros példányt a Géniusz első számából: azt dedikáltatták mindenkivel, aki csak élt még a szerzők közül, és beköttették finom nappabőrbe. Katinka gondosan becsomagolta az ajándékokat, aztán fölsorakoztak valamennyien a rovatvezetők szobájában, hirtelen kinyitották a mit sem sejtő Fazekas ajtaját (aki ijedten tolta félig nyílt fiókja mélyére azt a szamizdatot, amit éppen olvasott), és rázendítettek a Happy Birthdayre. Került torta is (az Örvös felesége sütötte), szendvics, bor. Fazekas úgy meghatódott, hogy egész estig népdalokat énekelt az íróasztala tetején ringatózva. Szép hangja volt.
Na, ebből lett aztán egy hagyomány. Ami december közepén utolérte a Reményit is.
Reményi persze sejtette, hogy készül valami, de azért igyekezett meglepett arcot vágni, amikor Mátrai már délelőtt átszólt neki – srévizavi állottak az íróasztalaik –, hogy ezúttal ne egye degeszre magát a büfében, ha lehet.
– Miért, ebédjegyben kapjuk az év végi jutalmat? – kérdezett vissza könnyedén az esszérovat vezetője.
– Édesanyám sütött bejglit – mondta Mátrai ábrándosan. Olyan hangon tudta kiejteni az édesanyámat, hogy Reményi mindig irigyelte érte.
Lógott a lóláb kifelé.
Délután három előtt – olyankor már mindenki szedte a sátorfáját normális esetben, s nemhogy karácsony tájt, amikor annyi, de annyi elintéznivalója volt egy középsúlyú irodalombarátnak is – Sztárai komoly arccal arra kérte Reményit, szaladjon át vele a Corvinba, mert elemes exkavátort akar venni az unokaöccsének, de nem tudja, milyen fajta van divatban mostanság. Reményi persze éppúgy nem értett az elemes exkavátorokhoz meg az unokaöcsökhöz, mint a Sztárai, arról nem is beszélve, hogy a Corvinban nemhogy exkavátort, de még Góliát elemet sem lehetett kapni: de hát nem is ez volt a cél, hanem a Reményi rövid távú eltávolítása. Félóra múlva értek vissza, igaz, nem üres kézzel: Sztárai vásárolt egy kezdő vízipálmát, Reményi pedig (mit lehet tudni) két üveg Szkander bég konyakot. Amikor beléptek, hirtelen elaludt minden villany, és a sokat ígérő sötétségben a Havi Géniusz vegyes kara rázendített Reményi legkedvesebb népdalára „Körösfői kertek alatt három kislány zabot arat, sej-haj, zabot arat a lovának, szeretőt keres magának.” Annál a strófánál, hogy „mondd meg babám, vagy üzend meg, énrám mért haragudtál meg”, az ünnepelt is bekapcsolódott, pedig nyilvános helyen a legritkább esetben fordulhatott elő ilyesmi. Reményinek, szegénynek, erős botfüle volt, lelkesen, de hamisan énekelt, zenei bizonytalanságát korrekt szövegtudással igyekezett feledtetni. Reményi sajnálta, hogy a zenei világ így kimaradt az életéből, mindig irigyelte a muzsikusokat meg az énekkarosokat, de akármennyire vágyott is közéjük tartozni, nem tehette: otthon, a borotválkozó-tükör előtt néha kieresztette a hangját, de aztán amilyen gyorsan tudta, visszaeresztette. Nem való az, sajnos, a világ elé.
Fotó: Northfoto
Most, hogy így bekapcsolódott maga is a dalba, az meghatottságát mutatta. Hogy a kollégái ennyire figyelnek rá, melegséggel töltötte el. Pedig még csak aztán jött a java. Villanygyújtás meg ölelkezés meg ajándékozás meg minden. Reményi személyi hintaszéket kapott a kollégáktól (régen vágyott rá, hangoztatta is erősen, mennyire fáj a háta a kényelmetlen irodai széken aszalódva, de az persze fel sem merült benne, hogy a redaktoroknak ez eszébe jut – pláne nem, hogy Terjék beleegyezik majd a használatába), beállították a rovatvezetői szoba sarkába, sorban kipróbálta mindenki (nem is hinnék, hányféle technikát lehet alkalmazni egy hintaszék esetében), aztán persze döntés született, hogy a szék a Reményié ugyan, de távollétében (illetve jelenlétében, engedélyével), mindenki használhatja, születési, illetve halálozási sorrendben. Szochazáért és friss József Attila-díj, illetve Szockult harmadik fokozat előzésre jogosít. Mire ezt így kidolgozták, megjött Katinka a Royalból egy igazi Napóleon-tortával (ilyet csak ott lehetett kapni, és tényleg az volt a Reményi kedvence), akkor a kórus teli torokból elénekelte a Harmincéves vagyok fődalát, jöttek a papírtálcák meg a műanyag villák, előkerültek a konyakospoharak, és a Fazekas elkezdte a Varga Julcsa bő szoknyáját, ijjujjujjujjujjujj, felelte rá az egész szerkesztőség Terjékestől, Nyíri Sanyistól, Katinkástól.
És amikor Reményi azt hitte, vége van, akkor jött még a java. A Fazekas meg a Sztárai eltűntek a főszerkesztő-helyettesi szobában, aztán Katinka leültette Reményit az új hintaszékébe, a többiek széken, stokin, íróasztalon foglaltak helyet, középről elhúzták a bútorokat, és megkezdődött az előadás. Fazekas Glasztynosztynak, Sztárai pedig Peresztrojkának öltözött (első látásra úgy néztek ki, mint egy görög harcos meg egy palóc menyecske, de szerencsére nagy táblákat viseltek a nyakukban, eligazításként), és előadtak egy fergeteges Hacsek és Sajót, persze, az új idők dallamaihoz igazítva. A két kávéházi pasas egyszerre nevettette ki a szovjet hétköznapokat (nagy vodkajegyhiány lépett föl a darabban, az biztos), meg a Havi Géniusznál uralkodó állapotot. Máskor talán túl merésznek látszott volna mindez, de addigra az ital, a hangulat, az ünnep együtt megtette a hatását. Az egész szerkesztőség a hasát fogta nevettében, még a Terjék is a térdét csapkodta a Sztárai selypegései hallatán: „én nem is tudtam, édes öcsém, hogy te ilyen jópofa vagy.”
Hét körül ért véget a parti, a kollégák megrázták még egyszer Reményi kezét, aztán egymásét is, boldog ünnepeket kívánva. Aki akart, bemehetett még karácsonyig, de közös dolguk már nem akadt több: jókedvűen, mosolyogva köszöntek el nyolcvanhattól.
A nagy vidámság közepette nem vette észre senki, hogyan fagy le a mosoly a Reményi arcáról. Lefagyott pedig, lefagyott erősen. Később, amikor visszaemlékezett erre az estére, percre meg tudta mondani, mikor történt. A színdarab alatt, amikor Fazekas azt mondta Sztárainak, hogy „maga is megéri ám a pénzét, Peresztrojka barátocskám.” Ez volt az a pillanat, amikor egy ismeretlen erő kirúgta Reményi alól a jelent, s mintha filmet látna, lepergett előtte az egész eljövendő élete. Rettenetes sebességgel szaladtak az évek, miközben Reményi ott ült, a hintaszékbe préselődve, halálos ijedtséggel. Látta magát, ahogy megjelennek arcán a ráncok, haja hullani majd őszülni kezd, orrára szemüveg kerül, derekára pocak. Látott egy feleséget, látott két gyereket, egy új autót, egy dömösi nyaralót. Látta, amint összegyűjtött tanulmányai kötetté lesznek, s azt is, ahogy elfoglalja Fazekas megüresedett irodáját. Aztán látta az unokáit, egy kórházi műtőt, plédet, papucsot. Végül látta a saját temetését, nem voltak túl sokan (igaz, nem is volt túl jó az idő), a búcsúbeszédet az aggastyán Terjék tartotta, „hiányozni fog, Zsoli úr, mindenkinek”, ezt szipogta.
A rögtönzött darab még tartott, amikor Reményi élete véget ért. Jeges rémület költözött a szívébe. Nem a haláltól félt, nem, hanem attól, hogy mindent tud már a hátralevő életéből. Évente kétszáz forint fizetésemelés, ezerkétszáz tévéújság átlapozása – ennyi, ami hátravan.
A többiek szerencsére semmit nem vettek észre hősünk vívódásaiból, jókedvűen búcsúzkodtak, az íróasztalokból a családnak szóló ajándékok kerültek elő. Megrakodva nyomakodtak ki az ajtón.
– Elvigyelek? – kérdezte Örvös. Ő, mint rendesen, most sem ivott alkoholt, viszont most is kedves piros Skodájával jött.
– Nem, kösz. Még maradok egy kicsit.
Kinyitotta az ablakot, kiengedte a cigarettafüstöt, nézte a hideg decemberi eget. Elővette az egyik Kosztolányi-kötetet (volt vagy három-négy, szerteszórva a szerkesztőségben), kinyitotta a Hajnali részegségnél, és szépen, lassan felolvasta magának.
Aztán egyetlen erős mozdulattal kitépte a felső gombot az ingnyakából. Két kézzel kapaszkodott az ablakfába.
Könnyű, játékos vágyat érzett, hogy kilépjen az ablakon. Befejezni felfelé menet, harmincévesen, örök ígéretnek maradni, érezte, ez való neki. Nem is igazán tudta megmagyarázni később, miért nem tette meg.
„Féltem, hogy ráesek valakire: ünnep előtt nagy a forgalom odalent” – ilyesmivel vágta ki magát.
Lassan eljött az ablaktól, szép komótosan kitöltötte a maradék konyakot egy vizespohárba, és egyetlen hajtásra kiitta. Ahogy az ital szétáradt a testében, úgy nyugodott meg lassan.
„Elmúltam harminc” – gondolta szomorúan. Aztán kihúzta magát, s ezt mondta, hangosan:
– Holnap felhívom Krisztát. Nincs több elvesztegetni való időm.
Jolsvai András: Ma még csak szerda
Ab Ovo, 2008
