A produktum egy ódával indul, amelyet a főhős intéz legszeretettebb, legcsodáltabb, rajongásig imádott, a felszólamlás időpontjában képen kívül tartózkodó, viszont egy dolgos száj kényeztetését élvező testrészéhez. Az ordítva és sűrű trágárkodással előadott monológ csakis a legnagyszerűbb jelzőkkel illeti a nyilván pompás hímtagot. Milyen lenne, ha műtárgy, sőt művész volna! Ha államférfi! Ha… és így tovább. Azt nem kérdi meg (költőileg) a hős, hogy milyen lenne, ha filmet rendezne. Mármint a fü… vagyis: Fütyi. Viszont megmutatja. Ilyen.
Egy kőbunkó, fékezhetetlen agresszivitású, sötét börtöntöltelék kalandozásait követhetjük nyomon. A kasszafúróként lesittelt baromarcú épp szabadul, péppé veri volt felesége özvegyét, aztán elmegy az orosz maffiózóhoz a 12 évnyi kaptárban léttel kiérdemelt busás vagyonért, majd hagyja, hogy a főgengszter által (ezen főgengszter balesetben történő sajnálatos elhunytáig) kitartott dekoratív kurva lenyúlja az egészet. Később kasszafúrói munkáért kuncsorog gyerekkori ellenségénél, de az csak akkor alkalmazza, ha tíz percen belül kinyitja a széfjét. Mert ha nem, akkor nyissz, oda a bevezetőben megénekelt bráner.
Történetnek nem nevezném a szerencsétlenkedést, amely egyszerre alpárian trágár, fölöslegesen primitív ÉS nyálasan szentimentális (hősünknek fáj, hogy lánya nem szereti őtet, szív megszakad). Figurák nincsenek benne, még a csiricsáré ruhákkal és gesztusokkal operáló Jude Law túlzó gesztusait is láttuk már ezerszer hitelesebb kiszerelésben (Kusturicánál), meg is unjuk 10 perc után. Poén gyanánt kevéssé sikerült bemondásokat kell elviseljünk. Viszont, nagyon helyesen, szinkronizálták a produktumot. A vélelmezhető célközönség aligha tud olvasni. (Nota bene: a főhőst miért kellett pont Hemingway-nek hívni? Erre tényleg csak egy fasz képes.)
TPP
