Az a minimum, hogy ha az ember ír egy könyvről, azt olvassa is el. Na de mi van, ha egyszerűen nem megy? Bevallom férfiasan, nagyjából a feléig jutottam el a regénynek, mikor sűrű anyázások közepette letettem. Anno így jártam a Bankemberekkel is, de mivel próbálok nyitott és előítéletektől mentes életet élni, hát nekiugrottam Frei Tamás újdonságának – írja mákszem a Pauza blogon Frei Tamás 2015 című könyvével kapcsolatban.
A történet egy képzeletbeli Magyarországot fest le, ami,- mint már ezernyi sajtóanyagból megtudhattuk – Frei víziója országunkról. A főhős, a már korábbi kötetekből megismert André, idegenlégiós, és ismét rendet tesz, ezúttal a politikai elit berkeiben, akik ész nélkül tömik a zsebüket és habzsolják a hatalmat.
A legmasszívabb problémám a könyvvel az, hogy nem vagyok hülye. Nem kell ahhoz regény, hogy Frei elmondhassa nekem, hogy mit gondol Magyarországról. Nem kell a rizsa, hogy ez csak fikció, miközben szinte tökéletesen lefesti, mikor kire gondol. Ehhez elég lett volna, ha kitesz egy posztot a Facebookra, ahol elmondja a véleményét. (Na jó, értem én a trükköt, amíg fikciónak hívjuk, nem köthetnek belénk.)
Persze kell, hogy akarjunk valamit közölni a könyvünk segítségével, de ne így. A történet, a karakterek rovására.
Frei olyan szinten tunkolja az agyamba a véleményét, hogy az már fáj. Gondolom saját magát írja bele, amikor elmondja, hogy a tehetségesek mind elmennek innen, de persze könnyek közt. (Igen, Tamás, tudjuk mi is, hogy sokan elmennek az országból, és a tehetséget nem értékelik igazán.)
Kíváncsi, hogy a kritikus végül talált-e bármi pozitívumot a könyvben? Olvassa el a folytatást a Pauza blogon.
