Ha egy történet szerelmes fiatalokról szól, akik tökéletes testi-lelki egymásra hangolódásban megtalálják az életre szóló társat, legyőzik a külső akadályokat, ám elbuknak a belső megingásokon – egyikük csak lélekben, másikuk (mert magányosnak érzi magát), testi értelemben is félrelép –, majd a jóvátehetetlenül megromlott kapcsolat viharos lezárása után évekkel sajnálattal révednek vissza a boldogság vissza nem térő élményére – na, ez így, ahogy van, maga a legtipikusabb giccs, a könnyfacsarásra utazó hatásvadászat, a kreativitás szentimentális üresjárata. De más a helyzet, ha a szerelmespár tagjai egyneműek. Akkor már baljós hangulata van a legkisebb gesztusnak, akkor a bujkálásból, titkolózásból, rejtett, lopott érzelmekből kell megalkotni azt, ami mások számára magától értetődő. Akkor minden gyanakvás életveszélyes, akkor minden gyengeség árulásként értelmeződik.
A saját ébredő testiségét még csak felfedező 16 éves kamaszlány megismerkedik a nála évekkel idősebb, vagány és magabiztos művészjelölttel. A szenvedély, amely betölti életüket, az öntörvényű képzőművész számára nyersanyag az önkifejezéshez, középiskolás bakfisból az éveket átfogó filmben komoly tanárnővé váló szeretője számára azonban maga az önkifejezés. Ezért az űrt, amely a szakítás után támad benne, nem töltheti be többé senki. Se fiú, se (másik) lány. A szerelem személyes. Tárgya nem lecserélhető.
A sikeres képregény nyomán készült film legfőbb erénye a kivételesen intenzív színészi játék. A címszerepben a gyerekkora óta filmező, még mindig csak húsz éves Adèle Exarchopoulos és a kamaszlányt a nő-szerelem világába bevezető festőnő szerepében a nemzetközi sztárnak számító Léa Seydoux a testi-lelki feltárulkozása, az érzelmek felfedezésének, az egymásra találásnak, a belső szabadság kivívásának minden egyes pillanatát átélik és átélhetővé teszik – beleértve az élesben kivitelezett ágyjeleneteket, a hosszasan, részleteiben ábrázolt szeretkezéseket. Utóbbiakkal nem is a „mit”, inkább a „hogyan” a probléma. Mert erősen problematikus ez az inkább trendi, mint mély film. Ahogy a rendező hosszasan mutatja az egymásnak gyönyört szerező, rendkívül szép, esztétikus, és erre a szépségre koncentrálva is fényképezett nőket, az bizony nem a leszbikus szerelem egyenjogúsága melletti kiállás, hanem egy pont akkora klisé, mint ugyanez heteróban. Az efféle, részletező bemutatás éppen a megközelítés felszínességéről árulkodik, mivel a kukkoló attitűdjével szemléli a külső történéseket. Adott (volna) egy viszony, amelynek elmélyült bemutatása saját legszemélyesebb késztetéseinkkel, vágyainkkal szembesíthetne bennünket, (mindegy, milyen szexuális irányultságú) nézőket. Ehelyett a finom, érzékeny, valódi szellemi-lelki utazásnak induló filmből egy a homoszexualitás elfogadtatása érdekében előadott kiáltvány lesz (amelyben a női orgazmus felsőbbrendűségét elővezető gondolatmenet mintha kompenzálna valamit), a kezdetben összetettnek sejtetett karakterek ugyanis egyre inkább csak szexualitásukon keresztül látszanak, a szabadság mibenlétéről indított gondolatok ellaposodnak. A filmben továbbá nem csak a szexualitás explicit, de sajnos a hatásvadászat, a giccs is: azért attól a falat kaparja kínjában az ember, amikor többször is az átszellemülten csókolózó lányok szája közé van komponálva a szembetűző nap, amely így elő-előbukkanva beragyogja a vásznat. Ráadásul a film vagy egy órával hosszabb az elviselhetőnél. Lehet, hogy öregszem, de a sokadik szeretkezés sokadik percében irdatlan ásítások és fészkelődés jelezte számomra, hogy voltaképpen unom ezt a sok, nagy, bő lére eresztett szenvelgést.
Ajánljuk: érintetteknek és nyitottaknak.
Nem ajánljuk: azoknak, akik még nem szembesültek a homofóbia személyiségtorzító hatásaival.
TPP
Rendező: Abdellatif Kechiche. Szereplők: Adèle Exarchopoulos (Adèle), Léa Seydoux (Emma), Salim Kechiouche (Samir), Jérémie Lahuerte (Thomas), Catherine Salée (Adèle anyja), Aurélien Recoing (Adèle apja), Mona Walravens (Lise). Forgalmazó: Vertigo Média Kft.
Hazai bemutató: október 10.
