Az Életképek az Andokból alcímet viselő tárlaton a bolíviai festőművész Germán Huarachí Garcia festményeit láthatjuk. Azonban a nézelődés mellett az olvasás is főszerephez jut: a képek alá akasztott szövegekből megtudhatunk olyan érdekességeket, minthogy a Wiphala egy inka szimbólum, egy színes zászló, a Tinku egy rituális összecsapás, vagy hogy a kondorkeselyű az egek királya, az Andok egyik legjellegzetesebb állata.
Öröm volt látni, mennyien ott voltak már a kezdés előtt. Rengetegen gyűltek össze, ülőhely már nem is volt, mire bementünk. Mindenki, legfőképp a fellépők, családtagok és a szervezők, izgatottan várták, a közönség miképp fogadja majd ennek a kultúrának egy szeletét.
A megnyitó némi késéssel kezdődött este hat után. A polgármester, Tóth István a beszédében először kitért az indiánkönyvekre, amelyek sok kisgyerek kedvencei voltak a régi időkben. Innen jutottunk el az inkákig és az ő történelmükig, majd aztán személy szerint Huarachí Garciához, aki szerényen mosolyogva állt a polgármestertől nem messze.
Három éve a szomszédból pánsíp zene szólt – emlékezett vissza a polgármester. Mint kiderült, a szembe szomszédjuk Huarachí, akit többször is látott indián jelmezt viselni, és ez nagyon megtetszett neki. Nagyon örült, amiért ez a kiállítás összejöhetett.
Ezek után Schiller Katalin kulturális antropológus szólt néhány szót. Nem győzte hangsúlyozni, mennyire örül a kiállításnak. Ő is mesélt nekünk egy kis történelmet: a Dél-Amerikát ért hódításról, a latin amerikaiakról, és arról, hogy a valláserőltetés ellenére megmaradtak az ősi szokások, amelyek a festményeken is jól láthatóak.
Ekkor már az Americante együttes készülődött. Huarachí, aki maga is tagja a zenekarnak, színes ruhát és kalapot viselt. Majd megjelent két ugyanilyen színekben pompázó férfi is, és zenélni kezdtek. A pánsípokkal, rumbatökkel, csörgővel és indián furulyákkal tűzdelt előadás ritmusos, dallamos volt. Minden országból kaptunk ízelítőt, hiszen equadori, bolíviai és perui dalokat hallhattunk. Egy idő után a közönség folyamatosan tapsolt, és két kislány önfeledt táncba kezdett. A dalok végeztével, vastapssal köszönték meg az élményt.
Germán Huarachí Garciával is sikerült egy kicsit beszélnem. Megtudtam, hogy Budapestről költöztek le: ami először nyaralásnak indult, abból életforma lett. Szeret itt élni, tetszik neki a Velencei-tó, azonban a magyar nyelvvel akadnak gondjai. Azt mondta, nagyon nehéz a számára, de szereti.
Megkérdeztem, melyik a legkedvesebb festménye. Nehezen tudott dönteni, de végül egy olyanra esett a választása, mely egy gyógyító asszonyt ábrázol. A szemében látható tapasztalatot, bölcsességet szereti benne.
Huarachí festményeit egyszer már kiállították Budapesten, és biztosak lehetünk abban, hogy egy ilyen tehetséges művésznek újabb és újabb festményei kerülnek majd a kiállító terem falaira.
Érdemes ellátogatni erre a tárlatra, amelyet egészen július végéig, mindennap, hétfő kivételével, délelőtt tíztől este hatig lehet látni a Velence-tavi Galériában. Nem csak a földszinten csodálhatjuk meg a festményeket, szobrokat, hanem az emeleten is. Az odalátogatóknak is nagyon tetszettek a művek, sokszor hallottam elhangozni ezt a mondatot: olyan, mintha lelépne a festményről. Tényleg annyira élethű minden egyes festmény, hogy azt érezzük, szinte már életre kelnek a vászonról. Elragadó egy édesanya mosolya, vagy egy kislány szeretete a lámája iránt.
Aki megteheti, jár a Velencei-tó felé ebben a hónapban, az mindenképpen szánjon időt a kiállításra!
