Hogy mikor is állt meg az idő Gothar Péter a hatvanas években felnövekvő tinédzserei számára? A rendező, aki az 1956-os forradalom idején 9 éves volt, már a film elkészítése előtt úgy nyilatkozott: ő az egész hatvanas éveket eleve úgy élte, meg mint történelmet. Az idő tehát már a forradalom leverésével kizökkent, amikor Dénes és Gábor apja november 5-én elássa gépfegyverét, hogy egy vöröskeresztes kocsin Nyugatra meneküljön.
Ugyanakkor a filmben ott lebeg a szovjet blokkot megrázó másik két hatalmas válság is: a prágai tavasz és az ötök bevonulása 1968-ban, valamint a lengyel Szolidaritás és a szükségállapot kikiáltása 1981 decemberében.
Előbbit a film zárójelenete üzeni: a két fivért 1967 szilveszterén látjuk. Az idősebb, Gábor egy laborban rostokol és a tudósok megszállottságával injekciózza fehéregereit: az egyik kísérleti egérről szentül hiszi, megéri a jövő évet. Ez volna az új gazdasági mechanizmus, amely nagyban átalakította az addigi merev, felülről-lefelé irányuló tervlebontásos utasítások rendszerét.
| Anno Filmklub: |
| A Politikatörténeti Alapítvány és Intézet Anno Filmklubjának „Az én történelmi mozim” című évada ezúttal ismert művészek, közéleti személyiségek kedvenc történelmi filmjeit mutatja be 13 részben. A tízedik alkalommal Arató László tanár, a Magyartanárok Egyesületének elnöke volt a filmklub vendége, aki Gothár Péter Megáll az idő című 1981-ben készült filmdrámáját követően beszélt az alkotásról. |
A Népszabadságnak a magyar bemutató kapcsán írt kritikája – jellemző a film összetettségére, hogy a szerkesztőség nem várt vele pár napig sem, nem kívánta a premierre beülő nézőket sem magára hagyni a film értelmezésében – a reform mindennapokra tett hatását húzta alá, mint az 1960-as évek egyik legfőbb eredményét. Azaz az ekkor felnövő nemzedék „megtanulta, mert meg kellett tanulnia, hogy nem egy válasz van, amit mások diktálnak, hanem – a maga munkahelyén, a maga kisszerű körülményei közepette – neki kell válaszolnia a kihívásra, és választania a lehetséges feltételek közül.”
A fiatalabb, Dénes viszont részegen, kiskatonaként bukdácsol hazafelé, falnak dőlve vizel, mikor megpillantja őt kamaszkori szerelme, Szukics Magda. Dénes és társai lesznek azok a magyar katonák, akik 1968. augusztus 21-én átlépik a csehszlovák határt, hogy a Varsói Szerződés nevében részt vegyenek a prágai tavasz elfojtásában – kínosan ügyelve arra, hogy semmiféle konkrét fegyveres összecsapásra ne kerüljön sor.
Ám maga a film abban a hangulatban készült, amelyet a magyar értelmiségre a lengyel Szolidaritás másfél éves „kettős hatalma”, a lengyel és a szovjet vezetés tehetetlensége idézett elő. A magyar kultúrpolitika a Megáll az időt nevezte az 1982-es Cannes-i filmfesztiválra – lengyel részről Jerzy Skolimowski Holdfény című filmje vett részt. Utóbbi a szükségállapot bevezetése előtt angliai feketemunkát vállaló, a politikától magukat távol tartó munkásokról szólt. Rényi Péter, a Népszabadság főszerkesztője a magyar és e lengyel film között vont párhuzamot: aki a két filmet látja, „el nem kerülheti, ami napjainkban úgyis elkerülhetetlennek látszik…, hogy 1956-tal és a konszolidációval kapcsolatos magyar viszonyokat összevesse a lengyelországi helyzettel, az ottani kibontakozás lehetőségével”.
1981-ben a forradalom már valóban történelemmé vált. Ezt a pártvezetés is így érezte, mert ez volt az első alkalom, hogy arra vállalkozott az agitprop vezetés, hogy a 25. évforduló kapcsán a sajtóban, rádióban hosszas cikksorozatokkal és műsorfolyammal alakítsák az új nemzedékek történelmi tudatát. Gothár filmje – más megközelítésben – szintén erre vállalkozott. Miközben az is sokatmondó, hogy ekkor a párt központi napilapjában sem Rényi, sem Zöldi László már le nem írta volna az „ellenforradalom” kifejezést. Helyette a cikkekben „1956”, illetve „nemzeti tragédia” szerepelt.
A válságok keretezte film cselekménye ugyanakkor éppen, hogy két válság közt, a hatvanas években játszódik. Egyszerre mutatja a kádári konszolidáció arcát egyéni sorsokon keresztül és a fiatalok megszokott nemzedéki lázadását. Utóbbi persze az adott korban politikai színezetet is öltött. Mindezt a minduntalan visszatérő szűk terek, keskeny folyosók, homályos termek szimbolizálják, amely keretek közül a fiatalok igyekeznek a maguk módján – Elvis Presley, Cliff Richard, Paul Anka zenéjével, kólamámorral, féktelen házibulikkal, sőt Nyugatra szökési tervekkel – kitörni.
A tinivilágban a fiatalok fő példaképe az iskola vagánya Pierre, aki azonban végül a céltalan lázadó szerepébe szorul. Gábor, az idősebb fiú más utat jár be, elsősorban egyéni boldogulása szempontja alapján mérlegel: „ellenforradalmár” apával nem lát esélyt egyetemi felvételére, hiszen az még a származási kategóriák eltörlése után is rosszpontot jelentett. Ezért még barátnőjét is a protekciós lehetőségek érdekében választja, majd külföldre akar menni. Ám mikor – némi kijárással – a következő évben mégis felveszik az orvosira, neki már itthon is jó.
A felnőttek közt ott találjuk a fiúk pótapját, Lacit, aki 1956 novemberében nem szökik Nyugatra, leüli a maga hét évét. Szabadulása után végigjárja a visszatérés stációit: a metró keszonjából a külső tanácsadóságon keresztül a minisztériumi agrárbizottsági állásig. Az 1960-as évek elejére a kádári hatalom alkut ajánlott a társadalom széles rétegeinek, amelynek része volt a pártonkívüliek, a rendszerrel szemben fenntartásokkal viseltetők szakmai alapú boldogulásának lehetővé tétele. Igaz, akik nem illettek a képbe, azoknak kisebb lehetőségek jutottak: így Dénes első, mélyen hívő osztályfőnöke a budapesti elitgimi helyett csak egy vidéki gimnáziumba „illett bele”.
Más a helyzet a párttagokkal. Két jellegzetes képviselőjük két pedagógus. Malacpofa, az új osztályfőnök, aki a gyerekek iránti bizalommal és közösségvállalással igyekszik elmenni a maximumig. Ő testesíti meg azt a reformkommunista típust, aki a hatvanas évek konszolidációját, a rendszer „embararcúvá” formálását kívánja egyengetni. Gimnáziumba kerülése eleve valami homályban hagyott 1956-os ügy következménye lehet, érezhetjük, hogy ő és a forradalom után megőrülő férje magasabb pozícióból „csúsztak le”. Vele szemben áll Rajnák igazgató-helyettes, a rendpártiság oszlopa, aki tűzzel-vassal igyekszik letörni az iskolai renitenseket. Ő az a típus, aki a meztelen fotókban, rock and roll őrületben és fegyelmezetlenségben testet öltő generációs lázadást direkt politikai felforgatásként értelmezi.
Gothár apró részletekkel mond ítéletet – a legerősebb gúny talán épp e kettő sorsában van. Az 1963-1964-ben még éles konfliktusokban álló két tanárnak 1967 szilveszterére közös gyermeke születik. Hogy ki változott? Talán mindkettő – de ez akkor is egyfajta megalkuvást üzen, ha a korábban kopasz Rajnák – a pár éve még a lázadást jelképező – hosszú hajjal sétál be a kórterembe.
Rényi 1982-ben felvetette, hogy a filmnek többféle olvasata lehetséges, és a cannes-i közönség valószínűleg nem ugyanazt olvassa ki belőle, mint a hazai. A kérdés, vagyis hogy a filmet „a fősodor mellett kavargó örvények bemutatásaként – avagy az előbbi megkérdőjelezésének vélik” számunkra nyitott marad. 1982-ben azért biztos, ami biztos lezárták: az, hogy egy ilyen film egyáltalán elkészülhetett, hogy fel lehet vetni az 1960-as évek konszolidációjának és dilemmáinak a problematikáját, azt mutatja a konszolidáció sikeres volt. Arról már nem esik szó, hogy éppen az 1980-as évek elején kezdett égetően aktuálissá válni a két évtizeddel korábbi nagy társadalmi alku megújítása, amit azonban a párt már nem tudott menedzselni.
| Vezeklés: |
| A következő vetítés alkalmával – 2013. március 20-án – Szilágyi Ákos író, költő, a 2000 irodalmi és társadalmi folyóirat szerkesztője lesz a Filmklub vendége, akivel Tengiz Abuladze szovjet-grúz rendező Vezeklés című, 1987-ben bemutatott filmjét tekinthetik meg az érdeklődők. |
