Egy nemzet tragédiája

„Mint gyantás rőzsenyalábból, százfelé, / száll körülötted perzselt öltözeted, / égsz, és nem tudod, hogy szabad leszel-é, / vagy azt, amid van, el kell veszítened… / Csak hamu marad, hogy hulladék gyanánt / széjjelszóródjék a szélben? – vagy marad / a hamu mélyén csillagfényű gyémánt, / örök győzelmet hirdető virradat?”

Ezt a versrészletet találja meg Krystyna, a krakkói lokál csinos pultoslánya és Maciej, a lengyel földalatti ellenállás fiatal résztvevője egy templom falán, ahova egy őrült éjszakán az eleredő eső elől bemenekülnek. A sorok írójának, a lengyel romantika költőjének, Kamil Norwidnak, akit csak a halála után fedeztek fel, meghatározó élménye volt az 1830–31-es varsói felkelés, amelyet a cári hadsereg vert le, és amely után tízezrével hurcolták a lengyel nemesi családokat az Orosz Birodalom szívébe. A sorok olvasójának, Maciejnek és generációjának egy másik, 1944 augusztusában kitört varsói felkelés vált örök traumájává. A lengyelek 250 ezer áldozatot követelő, három hónapos küzdelmét a Vörös Hadsereg tétlenül nézte végig mintegy harminc kilométerről, ahogy azt is, hogy a német alakulatok megtorlásként mintegy 700 ezer varsóit internáltak vagy hurcoltak el munkatáborokba, Varsót pedig szinte porig rombolták.

A felkelést ugyanis az a Honi Hadsereg irányította, amely az 1939-es német – és szovjet – megszállás nyomán megszerveződő földalatti lengyel államhoz és a londoni emigráns kormányhoz kötődött. Sztálin szemében a lengyel felkelők nemcsak megbízhatatlannak, hanem egyenesen ellenségnek számítottak, akik akadályozták háború utáni lengyelországi terveit. Ehhez a hadsereghez tartozott a húszas évei elején járó nyegle Maciej, aki a templom mélyén Krystynával nemcsak a versbe botlott, hanem két holttestbe is. Két gyári munkás feküdt a templom egyik helyiségében, akikkel Maciej és felettese, Andrzej géppuskája végzett aznap délelőtt, tévedésből. A Krakkóba vezető úton ugyanis Szczuka elvtársat, a vajdasági párttitkárt várták lesből, ám a munkások autója előbb ért oda.

Mindez 1945. május 8-áról 9-ére virradóan történt. A verset ebben a kontextusban érthetjük meg igazán. A tűz, amely Európa nagy részét hamuvá perzselte, a hat évig tartó világháború, amely Lengyelország német lerohanásával kezdődött, majd három héten belül keleti területeinek szovjet lerohanásával folytatódott, ezen az éjjelen ért véget a kontinensen. Bár a Wehrmacht május 8-án feltétel nélkül megadta magát, Közép-Európa országaiban mindez nem vitt közelebb annak megválaszolásához, milyen szabadsághoz vezetett el a világégés. Lengyelország mindenestre nem számított legyőzött országnak, mint Magyarország, itt nem alakult Szövetséges Ellenőrző Bizottság, de a Vörös Hadsereg alakulatai ugyanúgy ott állomásoztak a területén, és az események későbbi íve is nagyon hasonlóan alakult. Annyi bizonyos volt, hogy újra lesz önálló Lengyelország, amely a 18. század végétől a térség három nagy birodalmának, Oroszországnak, Poroszországnak és Ausztriának a  zsákmányszerző akciója nyomán 125 évre eltűnt Európa térképéről, hogy aztán 1939-ben két hatalmas szomszédja újra felossza egymás között. Hamarosan – a győztesek potsdami konferenciáján, 1945 júliusának második felében – az is tisztázódott, Lengyelország kényszerűen nyugatabbra „költözik”: hatalmas területeket enged át a Szovjetuniónak keleti porosz földek fejében.

A földalatti ellenállás résztvevőinek zöme és a szovjetek támogatását élvező kommunisták gyökeresen más jövőt, másfajta szabadságot képzeltek el. Az előbbiek mindenfajta megszállótól szabadulni akartak, a szovjetektől legalább annyira, mint az éppen legyőzött németektől. Az utóbbiak pedig mindenekelőtt a kizsákmányolástól akartak megszabadulni, de a gyakorlatban ez azt jelentette, hogy egyben minden politikai alternatíva képviselőjétől is. A háború vége tehát nem hozta a harcok végét Lengyelországban – és így nem szabadította fel Maciejt sem, akinek ifjúkora az illegalitásban telt. Márpedig Maciej végre valóban szabad akart lenni a szó legegyszerűbb jelentésében is, azaz bujkálás, konspiráció, halálos veszedelmek nélkül élni. Bolondságokat művelni, mint bármely fiatal normális időkben.

Maciej tragédiája, hogy nem tudott szabadulni: a Honi Hadsereg kis csoportja, amelyet Andrzej vezetett, az egyetlen közösség volt, ahova tartozott, felettese lényegében egyetlen barátjának számított. Életét a küldetések töltötték ki. És a párttitkár – a tragikus tévedés folytán – még mindig élt, és megjelent abban a hotelben, ahol a srác Krystynával szemezett. Az utolsónak hitt, de valójában csak a sorban következő feladatot még teljesítenie kellett. Ebből a helyzetből jelenthetett volna a lány menekülést.

Május 8-án este Krakkó ünnepelt – az emberek a háború végét, a krakkói politikai elit a polgármester miniszteri kinevezését, és ebben saját előmenetelük javuló esélyeit. Maciej is szabadulni vágyott a nyomasztó kötelesség alól, flörtölni, szerelmeskedi, cél nélkül sétálni a szabadban. Ám miután pár órát együtt töltött a lánnyal, mégis a párttitkár nyomába szegődött, és egy sötét utcában végzett vele. Hajnalban még pont elérte volna Andrzejt, hogy csatlakozzon az újabb küldetéshez, újjászervezni egy szétzilált harcoló alakulatot, folytatni a gerillaháborút. De Maciejnek már nem maradt lelki ereje folytatni az örökös háborút. A következő sarkon szovjet katonákba futott bele, akik észrevették pisztolyát, üldözőbe vették és halálosan megsebesítették. Innen Maciej már csak a halálba menekülhetett – életét tragikusan, elhagyatottan, egy szemétdombon végezte.

Persze Wajda filmje, amely 1958-ban készült, értelmezhető úgy, hogy Maciejnek hamuként kellett elpusztulnia, a Honi Hadsereggel együtt a történelem szemétdombjára került, míg a hamuból a második világháború után kikelő szocialista Lengyelország a gyémánt. Ám eközben a tragédia érzésétől egy percre sem szabadulhatunk – egyszerre nyomasztja a nézőt egy nép több évszázados megpróbáltatása és az egyéni sorsszerencsétlenségek sora. Szimpátiánk pedig óhatatlanul a világ ellen lázadó Maciejé, és nem a céltudatos, kimért párttitkáré vagy az ellenállás rideg, küldetéstudatos tisztjeié.