Villamos helyett komisszárnőt adott a hatalom

A villamos számos szovjet filmben a fejlődés jelképe, az elektromosság az 1920-as évek Szovjetuniójában egyet jelentett a haladással. Bergyicsev esetében mégsem ekkor, de nem is Sztálin vagy Hruscsov alatt vették tervbe, hogy a 19. század végi városi lóvasutat villamos vonallá alakítsák, hanem még a cári időkben, 1913-ban. A tervet a háború, majd a polgárháború szétzúzta. Jefim villamos helyett egy vöröskatonát, egy terhes komisszárnőt kapott az új hatalomtól.

Bár Aszkoldov filmjében a helyszín másodlagos, nagyon is sajátos térként szolgál a zsidó család és az orosz asszony találkozásához, hiszen évszázadokon át a kelet-európai zsidó közösség egyik legfontosabb központja volt. Sőt a 18. század második és a 19. század első felében – köszönhetően a kivételes, évi 10 vásár megtartására szóló kiváltságának kereskedelmi és bankközponttá, majd szellemi centrummá vált. 1850-ben Honoré de Balzac is ott tartotta esküvőjét, másfél évtizedes meghitt levelezés után lengyel választottjával – villamost, vasutat ő sem használhatott, a kétszer tízórás döcögést a végtelen ukrán tájon soha nem heverte ki.

A nagyrészt zsidó lakta település lakói alaposan megszenvedték az 1919 és 1921 közt dúló lengyel-szovjet háborút. Bergyicsev vagy tizennégyszer cserélt gazdát – Jefim nem hiába fejtegeti, az a legszebb időszak, mikor az egyik hatalom épp kivonul, a másik meg még nem vonult be. E kis szünetben kis nyugalom köszön rájuk – bár közben sietősen bedeszkázzák az ablakokat –, és nincsenek pogromok. Egy ilyen pillanatban játszódik a film cselekménye, midőn a kivonuló vörösök egy szobát rekvirálnak a kérlelhetetlen, csatában megözvegyült vörös komisszárnő, Vavilova számára, aki szülni készül.

Ez utóbbi momentum inkább csak meglepő, egy olyan szokatlan helyzet a hadseregben, amit kezelni kell. A film és a rendező többszörös kiátkozásához ez nem sokkal járult hozzá. Márpedig A komisszár 21 évig porosodott a Gorkij filmstúdióban, és azt, hogy egyáltalán megmaradt, állítólag annak köszönhette, hogy a rendezőnek volt bátorsága a korszak nem épp reformpárti  főideológusához, Mihail Andrejevics Szuszlovhoz fordulni, és a kópia megsemmisítését a náci könyvégetésekhez hasonlítani.

A film ugyanis 1967-ben készült el, és bár a forradalom 50. évfordulója a polgárháborús filmek dagályát is jelentette, rossz csillagzat alatt született. Aszkoldov elsőfilmes rendezőként mégis kitartott elképzelései mellett, így lett belőle egyúttal egyfilmes rendező is. Aszkoldov ugyanis két sérthetetlen tabuba is belegázolt, miközben saját rendezői víziójának és filmes nyelvének kialakításán fáradozott. Egyrészt megbolygatta a hazájában mélyen gyökerező antiszemitizmus témáját, hiszen a cselekmény egy zsidó család otthonában játszódik, a családfő pedig több egyértelmű utalást is tesz a forradalom utáni háborúkban elkövetett pogromokra.

Ráadásul Aszkoldov – egyúttal a képi kísérletezések részeként – betoldott egy „holokauszt-némajátékot”, amelyben a táborba vonuló sárga csillagot viselő tömeghez némi habozás után a komisszárnő is csatlakozik, szolidaritást vállal a meggyilkoltakkal. Ez a rész a film alapjául szolgáló írásban nem is szerepelhetett, hiszen a város szülötte, Vaszilij Grosszman 1934-ben tette közzé a Bergyicsev városában című novelláját. Ekkor pedig még a legszörnyebb víziókban sem igen merült fel, hogy 1941-ben az előretörő Wehrmacht hozzálát az ukrajnai zsidóság szisztematikus kiirtásához, ami csak Bergyicsevben 30 ezer áldozatot fog követelni. Ám minderről a Szovjetunióban – is – hallgatni kellett. Egy 1973-ban ukrán nyelven megjelent könyvben ez állt Bergyicsev II. világháború alatti tragédiájáról: a Gestapo megölt 38536 embert.

A másik tabu talán még szigorúbb volt, mivel a szovjet állam keletkezéstörténetébe és önazonosságába taposott. A számtalan polgárháborús filmben egy nagyon egyszerű, könnyen érthető világképpel találkozunk: a szimpatikus vörösök harcolnak a jó oldalon, a visszataszító fehérek, a reakció a rossz oldalon. Aszkoldov filmjében fehérekkel nem is találkozunk, és távollétükben sem festi őket sötétre. Vörösökkel is csak módjával, és a komisszárnő kivételével közönséges katonákként jelennek meg. Vavilova azonban hajthatatlan komisszárból – aki terhessége ellenére három hónapig le se száll a lóról, és aki meggyőződéssel mondja ki a halálos ítélettel felérő döntést katonatársa felett – a zsidó család meghitt közegében katonából asszonnyá, a gyerekek számára Klavgyija nénivé válik. Mindez képileg is kifejeződik, midőn katonazubbonyát levetve hosszú szoknyába és kendőbe burkolózik. A változáson tehát nem Jefim és felesége, Marija megy keresztül az elkötelezett kommunistával való találkozás során, hanem utóbbi. Jefimék korábbi világszemlélete nem „fejlődik”, nem válnak kommunistává, hanem minden vágyuk marad, hogy a front végre elvonuljon, és legyen bármilyen hatalom, hagyja őket békén emberként élni, dolgozni. Még a villamosvonalat sem a szovjethatalom által ígért nagy fejlődéstől várja.

A szovjet eredetmítosz ilyen mértékű megsértése a humanizmus nevében nem csak a brezsnyevi visszarendeződés idején volt megengedhetetlen, de a gorbacsovi glasznoszty megújulást, őszinte nyilvánosságot hirdető szellemébe se fért bele.

1987 májusában rendezték azt a moszkvai filmfesztivált, amelyen a kulturális nyitás keretében bemutatták az addig betiltott filmeket. Ám az 1967 után kirúgott, hét évre Moszkvából is „száműzött”, a tatárföldi Kamaz gyárban 1974-ig fizikai munkásként dolgozó Aszkoldov filmjét még ekkor sem hozták elő a raktárból.

Bemutatását annak köszönhette, hogy a rendező volt olyan vakmerő, hogy megpróbálja kihasználni a szovjet filmművészek V. kongresszusát kísérő nemzetközi nyilvánosság nyújtotta esélyt. Így beosont a zártkörű rendezvényre, ahol kicsavarta a mikrofont a Robert de Niro elnökölte zsűri egy tagjának, Vanessa Redgrave színésznőnek a kezéből, hogy kikiálthassa, van még egy eldugott, évtizedek óta porosodó film a Gorkij Filmstúdióban. De Nirónak, García Márqueznek pedig abban a helyzetben már Mihail Gorbacsov sem mondhatott nemet: a filmet levetítették.