„Ez egy borzalmas hely, itt borzalmas emberek élnek, borzalom, hogy ezek még élnek, borzalom, vajon kik teszik mindezt velünk? … Úgy tűnik a kiállításból, hogy ez 1 KAKA ország KAKA néppel.” A vendégkönyvbe író egyik látogatónak ez jutott eszébe az augusztus 2-án nyílt „Mi a magyar?” című kiállításról.
Litániák a vendégkönyvben
Fotók: Neményi Márton
A Műcsarnok ezzel a tárlattal szándéka szerint egy csaknem két évszázados diskurzushoz csatlakozott, amely korábban főként prózában, irodalomban, építészetben és a zenében folyt, s most először a kortárs képzőművészet nyelvén próbálta megközelíteni a kérdést. A Gulyás Gábor igazgató és kurátor által megálmodott kiállítás a nézőszámot tekintve óriási siker: az intézményben egy évtizede nem tapasztalt, több mint tizenötezres látogatószámot produkált.
Zsidózás, szégyenezés, cinizmusozás
A siker azonban nem ilyen egyértelmű, ha a látogatói visszajelzések egyik fórumát, a vendégkönyvet végiglapozzuk. Noha, hasonlóképp a tévék és rádiók betelefonálós műsoraihoz, ezt sem lehet reprezentatív mintának tekinteni, de egyfajta jelzésnek mindenképp megfelel.
A látogatók többsége – különböző vérmérséklettel – de a fentebb idézett véleményhez csatlakozik. Többen vetik a kiállítók szemre, hogy, ha egy külföldi ez alapján ítéli meg, hogy „mi a magyar”, akkor erősen torz képet kap. A tárlat mellesleg a külföldieknek tetszett: kizárólag dicsérték a beírók.
Stark István: megrakott szekér
A fiatalabb és a nyugdíjas magyar látogatók közül is többen „szégyennek és gyalázatnak” írják le a kiállítást, ami hiányolja a magyarokra jellemző pozitívumokat. Egy építész kétoldalas „Hol a magyar?” című óriási betűkkel írt bejegyzése arra kérdez rá, hol van a tárlatból a magyar kvalitás, az értékeink felmutatása, a „nemes anyag”, a hit, az emberség, a remény. Volt, aki úgy fogalmazott, hogy „ez nem a magyar életérzés, hanem a mindent levizelő cinizmus”.
„Mi nem ilyenek vagyunk. Nem tetszett. Az adófizető magyarok pénzéből aláznak minket” – olvasható másutt. „Ennyi gonosz gyalázatot még a világban élő magyarok nem kaptak, mint ezen a kiállításon” – írja hosszú véleményében egy nyugdíjas.
„Neubergerek, Stark, Braun és a többiek, mi lesz, ha egyszer visszaütünk. … Undorító, felháborító, származásilag determináltak. Ez nem Izrael! Ez a kiállítás arra válaszol, hogy mi a zsidó” – írja egy ismerős „érveket” sorakoztató látogató. Nyilván nem is sejti, hogy saját bejegyzése is egyfajta választ ad a kiállítás eredeti kérdésére. Ez is „a magyar”.
Nem kell a mítosz, a pátosz
Nem lenne igazságos, ha csak ezeket a véleményeket idéznénk a vendégkönyvből, mert abban – ha nem is olyan nagy számban, mint a kritikák -, dicsérő szavak is találhatók. A már idézett kétoldalas vélemény után rögtön egy hasonlóan kétoldalas ellenvélemény: „Fantasztikus a kiállítás. Ez kortárs.” Volt, aki megköszönte a reális, elgondolkodtató, kiállítási anyagot. Hozzátette: „Örülök, hogy magyar vagyok, de nem kell a mítosz és a pátosz.”
Mátrai Erik: Turul
Egy debreceni látogató azt javasolta, hogy a Mi a magyar? cím mellé alcímnek oda kellett volna írni, hogy „Ez van.”
De mi is van?
A tárlat bejáratánál a Holdra lépő űrhajós tűzi ki a koronás magyar zászlót égi szomszédunkra. Ezzel rögtön meg is adja a fontos figyelmeztetést: ne vegyünk mindent nagyon komolyan, nyugodtan nevessük ki önmagunkat, saját nagyzásainkat, hibáinkat. Talán sokan „nem vették” az üzenetet.
A tárlat a legendák, örökség, előítéletek, szerepek, ellentétek, identitások hatos tematika köré szerveződött. Az első teremben a legendákon gondolkodhatunk el, többek között a lova hasán sunyin hallgatózó, életnagyságú Attila, az ipari kamerából és annak szárnyként kifeszülő árnyékából összeálló Turulmadár, vagy az aranyszarvas és a turul összemixelésére egy aranyozott BMX alatt vadászó ősmagyart ábrázoló installáció alapján. A teremből a művészek kérésére már eltávolították a Sztálinváros vége című kompozíciót, amely a rovásírásos helységnévtáblák új keletű divatjának abszurditására mutatott rá. Az, hogy a művészek nem találták jó helyen e teremben az alkotásukat – nos, ez egy újabb válasz a „Mi a magyar?”-kérdésre.
Elgondolkodtató önarcképvariáció-sorozat az identitás-tematikát boncolgató teremben Kupcsik András hármas kompozíciója, ahol saját magát cigányként, kínaiként és zsidóként is ábrázolja. Érdekes másutt a paprika-pálinka-folklórt bemutató „Egy, két, há’” című Király András–installáció: egy kupica pálinka, és mellette kokainra emlékeztető csík-formában őrölt paprikacsíkok.
Kovách Gergő, Péli Barna: Reneszánsz band: Mátyás és Tinódi
Nem messze ettől a magyar foci kap erősen ironikus megjelenést: egy könnyeket hullató labda siratja a magyar foci aranykorát, mellette a Jó Labdaérzék Sport Club focilabdafejű futballistái mutatja a jelent. Ehhez képest Dr. Máriás sorozata már-már didaktikusan hat: egymás mellé kerül a festészettörténet különböző nagy korszakit stílusban megidézve Horthy, Demszky, Kiszel Tünde, Biszku Béla vagy Matolcsy György. A sorozatnak része egy Orbán-portré is, ez azonban ezúttal nem került fel a falra.
A parlament ledőlt, a bicilki nem halad
Kifelé menet még megcsodálhatjuk, hogy omlik össze szépen lassan a magyar Parlament épülete. Borsos Lőrinc (Borsos János, Lőrinc Lilla alkotópáros közös művészneve) műve, a Mozdíthatatlan ország a Parlament 1:300 arányú kicsinyített mása. Egy beépített érzékelőnek köszönhetően, ha a látogató elég közel ér, akkor egy motor kezdi rázni az építményt, ezáltal omladozik. Mit mondjunk, már romokban van.
A vendégkönyv bejegyzések alapján (is) kirajzolódó magyar-képet szerintünk leginkább az „ellentétek-terem” egyik fő installációja mutatja e leginkább. Itt egy kisebb térbe két úton lehet bejutni: a „hátulról” és az „elölről” folyosón. Ha az előbbit választjuk, akkor video-installáción egy biciklist látunk, aki hátrafelé tekeri a pedált, de előre halad, ha az utóbbin, akkor ugyanez a biciklis előre tekeri a pedált, de hátra megy.
Borsos Lőrinc: Mozdíthatatlan ország
A kiállítás vasárnap délután hatig megtekinthető. Ha ott vannak, írjanak be a vendégkönyvbe is!
