Tokody Ilonát el lehet küldeni nyugdíjba, de akkor is elbűvöli a közönségét. Pénteken este lángoló vörös ruhában lépett színpadra, és sok nézőnek könnyeket csalt a szemébe egy romantikus olasz dallal, ami egy idősödő dáma tragikus szerelmének történetét mesélte el. Tokody az opera nagyasszonya maradt a vidéki színpadon is, egy kvartettkísérettel is. Nagyon tud a nézőire hatni. Nem is engedték el egykönnyen, visszatapsolták néhányszor.
Mégis kit érdekel a kamarazene?
Egyre több zenerajongó látogat el a kisváros Nemzetközi Kamarazenei Fesztiváljára, és biztosan nem a sörösdobozra emlékeztető plakát csalogatja a nagy többséget. Valószínűleg ebben az esetben is a szájmarketing a leghatásosabb reklám. Barátai ajánlására került ide Göncz Kinga volt külügyminiszter, de felbukkant Gönczöl Katalin jogász is, szintén nagy baráti társasággal.
A komolyzenét állítólag csak az idősebb generáció hallgatja és érti. A hétvégén mégis sok fiatal vásárolt a hangversenyekre kedvezményes párnajegyet. Sőt, fiatal szülők is érkeztek gyermekeikkel. Ebből aztán volt is egy kis kavarodás: a Webern bagatellek (a kamarazenében olyan, mint a könnyűzenében egy hörgős rock) ihlette kissé horrorisztikus film vetítésének idejére a gyerekeknek el kellett hagynia a termet. Kokas Katalin és Bolyki György úgy érezte, ez a látvány nem kicsiknek való.
Minden évben valami más
A fesztivál követi a saját hagyományait, amelyek közül az egyik talán az állandó megújulás. Mindig marad valami régi, és bekapcsolódik valami új. Az első évben természetesen Joshua Bell volt a nagy név, felejthetetlenül játszott az átforrósodott templomban, ahol még a harangzúgás is csak megállította, de nem zavarta a művészeket.
A második évben a Bartók Rádió élőben közvetítette a koncerteket, és Bősze Ádám adott rövid ismertetőket a művek előtt. Esténként könnyűzene és népzene szólt. Az előadások egy része még a templomban maradt.
Az idén kevesebb volt a kísérőprogram, és erősebben érezhető a 21. század felé fordulás. Kortárs művészek képeit lehetett megtekinteni. (Nem mellesleg: a jegy kedvezményes étkezésre jogosított fel az egyik remek kaposvári étterembe, a Cornerbe. ) Meghallgathattuk Steve Reich 1999-es Triple Quartet-jét : a Kelemen Kvartett, szakítva az évszázados hagyományokkal, végre nem feketébe öltözve, hanem tarka ruhákban, két nagy hangszóró közt ülve játszott. Sosem hittem volna, hogy egy kortárs darab hallgatása közben lúdbőrös leszek, de ez nagyon hatott!
És ne feledkezzünk el az alig 14 éves Devich Gergelyről sem, aki a legnagyobbakkal, Nicolas Altstaedttel és Kocsis Zoltánnal játszott.
Testközelben a művészek
Ezekben a napokban könnyen előfordul, hogy a reggeli próbára siető José Gallardóval futunk össze a platánok alatt, vagy egy teraszon ebédelünk a világ legjobb zenészeivel.
Azon sem lepődünk meg, hogy Kokas Katalin úgy kéri meg a nézőket, hogy írjunk üzenetet a tüdőgyulladással kórházba került kilencvenéves Ivry Gitlisnek, mintha a családban beszélne a dédpapáról. Nem mellesleg egy köteg jókívánsággal látogathatta meg a művészt.
Itt még a rosszkor jött tapsnak is örül Kocsis Zoltán, és felpattan Anna Laaksóval meghajolni. Sőt, be meri vallani, hogy Dvorák Szláv Táncok első darabja nem úgy sikerült, ahogyan azt szerették volna. Sebaj, ráadásként újra eljátszották.
Az éppen pihenő művészek a színpadon ülve meghallgatják egymást. Kivételes élmény úgy figyelni egy zongoranégyest, hogy a háttérben zongoristák – José Gallardo, Anna Laakso és Kocsis Zoltán – arcának minden rezdülését látni: mikor ragadja el őket a zene, mikor riadnak meg, mert kicsit szétesett a négyes, mikor figyelnek jobban egy-egy résznél, vagy éppen vigyorognak, mert Alina Ibragimova vonóján egy szőr elpattan, és még az sem zavarja, hogy a hajába akad…
Ez a hangulat úgy elragad évről évre, hogy a fesztivál után napokig nem lehet mást hallgatni, csak komolyzenét. Kaposvárra nem az jön, aki finnyogni és kritizálni akar, aki tökéletes előadásokat akar hallani, hiszen akkor feltesz egy CD-t. Itt életörömmel, a zenélés szeretetével és az egymás iránti tisztelettel lehet feltöltődni.
