A „főhős” kifejezés amúgy nagyon kevéssé illene rájuk, kisegzisztenciák ők, akiknek minden vágya túlélni a „történelmi időket”, a második világháborút és a Szálasi-uralmat Budapesten. A kocsmáros, aki kis füzetkéjébe szorgosan feljegyzi, kinek mit csúsztatott: többek közt a nyilas körzetparancsnoknak, hátha „azok” maradnak, de havi apanázst irányoz elő az elhurcolt kommunista szomszéd nejének, hátha bejönnek az oroszok.
Király úr, aki e vészterhes napokban is tud jófajta húst beszerezni, és gondolatai a karaj és a szeretője körül forognak. Az asztalosmester, akinek hízeleg az ötlet, hogy szegről-végről művészembernek tartsa magát, de szerény kis álmát, egy fonográfot egy élet munkájával sem tudta megvalósítani. Végül az órásmester, aki saját gyermekein kívül – barátai előtt is titokban – árvákat gondoz otthonában.
Nem akarnak hőssé válni
A túlélésről megvan a sajátos elképzelésük: igyekeznek úgy élni Szálasi és szövetséges hatalmak légitámadásai alatt is, mintha Magyarország még mindig az a nyugodt hátország lenne, amitől ezernyi kilométerre áll a front, és ahol zsidótörvények, háborús kényszerintézkedések mellett is megőrződött a polgári szféra bizonyos háborítatlansága. Esténként továbbra is összegyűlnek a kocsmában, és áldoznak a fogyasztás oltárán: dugipálinkát isznak, amerikai ízlés szerint, mézzel pácolt dohánylevelekből készülő Darling cigarettát szívnak, és hosszan diskurálnak arról, hogyan
is kell elkészíteni a szegyhúst: fokhagymásan vagy téliszalámival töltve.
Gyűlölik a háborút, a nyilas uralmat, de semmi kedvük hőssé vagy áldozattá válni. Ha kintről hangokat hallanak, lekapcsolják a villanyt, kulcsra zárják az ajtót. Egykedvűen térnek napirendre a felett, hogy ezzel minden bizonnyal hozzájárulnak egy menekülő ember halálához.
Az asztaltársaság tagjai régi jó barátok – mégis, egymás előtt is álarcot viselnek. Gyurica órás, tán hogy az egyetlen idegen, egy a kocsmába betévedt hadirokkant előtt a háborúról és a vezetőkről folyó általános politizálgatást elvont síkra terelje, azt a kérdést teszi fel a többieknek: lelkiismeret-furdalás nélküli zsarnokként vagy megkínzott, megalázott rabszolgaként akarnának-e újjászületni.
Véget ér az idill
Az éjszaka mindegyiküknek hosszú, álmatlan, ki arról győzködi magát, hogy bolond, aki nem uralkodóként akar élni, ki azért forgolódik, mert nem képes vállalni az „erkölcsileg helyes” döntést. Király úr pedig szeretőjénél vizionál – és a karajt siratja. A társai által fiatal szoknyák után futó kéjencként elkönyvelt Gyurica pedig hazamegy tizenéves lányához, aki napközben az árvák gondját viseli. Másnap igyekeznek úgy tenni, mintha semmi sem zaklatta fel őket – ám véget ér
a „kispolgári” idill, beviszik őket – mindenfajta indoklás nélkül – a nyilas rendőrségre.
Az okot később sem tisztázzák, ám az elnyomó hatalom kétfajta logikája bontakozik ki. A nyers erőszakot, amely megtörni, megsemmisíteni akar, Saint-Just-szerű angyali kinézetű ifjú bölcsész képviseli. A körmönfont megtörés az ördögi ábrázatú idősebb tiszt módszere. Utóbbi értékelésében a merényletkísérlet, az aktív politikai ellenállás „bagatell”, hiszen korlátozott kört jelent, elszigetelhető, felszámolható. A valódi problémát a dacosan morgolódó tömegek jelentik.
Őket kell megtörni, félelmüket kondicionálni – és saját magukkal szembeni megvetést, önvádat ébreszteni. Szabadulásukért cserébe – miután jól összeverték őket – meg kell pofozniuk egy politikai ellenállásban részt vevő munkást.
A filmes eszköztár gazdaságsága elsősorban itt mutatkozik meg a regényhez képest: a nyilas főrendőr a sátánra emlékeztet koromfekete napszemüvegben, körszakállal, elegáns öltönyben, kezében szivarral, míg a megkínzott vasmunkás széttárt kezekkel függ akár Krisztus a kereszten. A szabaduláshoz tehát Jézust magát kell megtagadniuk. Hárman képtelenek rá, Gyurica, aki odakint tucatnyi gyermekért felelős, elfogadja az alkut, megalázkodik.
Ott van a baj…
A műnek számos olvasata van. Egyrészt konkrét helyhez és időhöz kötött, 1944 novembere a fővárosban – ez alapján értelmezhetjük antifasiszta szózatként, hiszen valamilyen módon mind a négy hősünk elutasította a nyilas terrort: hárman életük árán, míg negyedikük élete megmentésével további életeket menthet meg. A tanmeseszerű jelleg azonban asszociációkra, elvonatkoztatásokra késztet.
E szempontból mást színt kapott a regény és a film, amelyeket közel másfél évtized választott el. 1963-ban a sztálini-rákosista idők még nem is tűntek oly távolinak, a nyilas politikai rendőrségben könnyebb volt az ÁVH-ra ismerni. Az ötvenes évek úgynevezett „törvénytelenségeit” – mármint a munkásmozgalmon belülieket – a kádári hatalom is határozatban ítélte el 1962-ben, igaz ezzel részéről lezártnak is tekintette a dolgot.
1976-ban mindez már távolinak tűnt, a múltról jóval kevesebb szó esett, a jelen és a múlt – a hivatalos megfogalmazásban „20 éve egyenes vonalú politika” hullámaival együtt is összesimult, a kádári konszolidáció kiszámíthatóságot, biztos életszínvonalat és korlátozott szabadságot is hozott. A diktatúra úgymond „megpuhult”. Az ötödik pecsét egyre kevésbé tűnt a klasszikus értelemben vett történelmi regénynek vagy áthallásos üzenetnek.
Egyre inkább az általános érvényű morális dilemma vált hangsúlyossá: mi is az állampolgár és a hatalom viszonya? Korrumpál-e a hatalom, ellenállhatunk-e a hatalomnak, amikor korrumpálni akar – akár nyíltan, akár észrevétlenül, lépésről lépésre, tiltakozásunk hiányára építve? És persze, mindezzel képesek vagyunk-e őszintén szembenézni? Vagy ahogy Gyurica odavetette társainak az utcán búcsúzóul: ha az ember önmagának hazudik, ott van a baj.
