Flaming James Bondja egykor a hidegháború playboyosított változatát mutatta be – nők, kocsik, kütyük, kaland, akció, rázvanemkeverve, sárm, Sir Sean Connerytől Daniel Craigig. A fogyasztói titkosügynök sekélye mellett John le Carré írta meg a hidegháború elhárítós hétköznapjait – az 1974-es, egyébként a szerző valós elhárítói munkásságának egyik ügyét feldolgozó Árulás című regény megfilmesítése lett az itt tárgyalandó film.
A brit hírszerzés épp egy áruló tiszthez akar eljutni Budapesten, amikor az ügyet bonyolító angol hírszerző tisztet tőrbe csalja a KGB a Párisi udvarban – igaz, a(z ahogy a filmben mondják) dilettáns magyarok lelövik a csak elfogni vágyott férfit. Az ügy nagy port kavar fel Londonban, ahol egyre inkább úgy tűnik, a szolgálat legfelsőbb vezetésében is van egy kettős ügynök… George Smiley ügynöknek (Gary Oldman), akit időközben nyugdíjaznak, maga a miniszter adja ki a megbízást: göngyölítse fel az ügyet, találja meg a “vakondot”, azaz a téglát.
Tomas Alfredson filmje innentől kezdve szívós és egyáltalán nem leegyszerűsített göngyölés. A rendező pontosan tudta, hogy miről is szól a történet – a hidegháború kifejezés értelmét adja meg nekünk. És tényleg: egy hideg háborúban vagyunk, két nagyhatalom emberléptéken túli hatalmi torzsalkodásának, súrlódásának erőterében. Itt nem az számít, hogy az amúgy pedáns és merev öregség felé haladó Smileynak milyen autója van, hogy issza a vodka-martinit, kit üldöz speciális eszközeivel (amúgy senkit, a pisztolyát is műanyag zacskóból veszi elő). Ez a munka szőrözés, adatok és ismeretek összevetése, kapcsolatok mozgósítása, konspiráció, amit nem ugráló kamerával és villámgyors vágásokkal kell-lehet megmutatni, hanem olyan erős képekkel, mint amikor Smiley ügynök a kandalló gyér fényénél előrehajolva beszél, a szemüvegén a lángok tüze látszik, de a férfi tekintete csak sejthető. A hidegháború az elhárítói szemszögből mutatja meg bestiális kegyetlenségét, ami nem literszámra ömlő vérben testesül meg (az csak épp olyan ipari, gyalázatosan személytelen módon fröccsen ki olykor-olykor, amit tán legutoljára Coppola (érdekes módon szintén 1974-es) Magánbeszélgetésében láthattunk), hanem mindent elöntő hidegségben, a bizalmatlanság eluralkodásában, az alapvető emberi értékek szétmállásában. Alfredson egyszer már bizonyította, mennyire ismeri a szerelem, az ifjűság erejét, ízét (Engedj be!), most ebben a történetben a nyirkos-gyilkos rozsdálló embertelenség savanyú ízét képes a szánkba adni.
Ezért a Suszter, szabó, baka, kém kettős film, egyrészt leköti a nézőt azzal a páratlan precizitással és részletgazdagsággal, ami még a régi gyapjúzakókba ívódott kávé-cigaretta-naftalin szaghármast is képes felidézni az ember orrában, azaz a tökéletes atmoszférateremtéssel (nagyon érdekes megfigyelni, ahogy az egykor igéretes, tehetséges rendezőből becsületes asztalosmesterré váló David Fincher ugyanilyen precizitásmániája ehhez képest mennyire öncélú és felesleges), a történet lassú sodrásával, no meg persze Gary Oldman tökéletes játékával, másrészt kissé el is borzaszt, libabőrösít, kicsit rosszabb lesz tőle a szájunk íze, mint amikor egy baleset szemtanúivá leszünk.
Korunk egyik legjobb rendezőjének filmje.
Kinek ajánljuk: aki meg akarja érteni a hidegháború természetét
Kinek nem: aki csípőből tüzelne
