Guy Ritchie-t szeretjük, de szeretetünkbe kis sajnálat is vegyül – ez kissé balfék rendező a kezdeti nagy sikerek (A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső, Blöff) után akár egy kétbalkezes bűnöző a filmjeiben, elpuskázta a lehetőségeket, mintha nem bízott volna magában. Egyre erősebb szerepet kapott az addig sem mellékes látvány, így végül semmi tere nem maradt a drámának, a tétnek. Anélkül pedig egy film csak 90 perces videoklip. A 2009-es Sherlock Holmes ezt a mellékesnek gondolt ízt hozta vissza, és a film sikere vissza is igazolta az irány helyességét. De ha ma újranézzük az első részt, feltűnik, hogy az eléggé nem komolyan vehető történet mellett a látvány szörnyen olcsó (amolyan részletgazdagon és látványzuhatagosan olcsó, mint egy feltuningolt Suzuki Swift) a sok számítógépes animációval, amely szinte kétségbeesetten szorít ki minden lehetőséget a két fő karakter árnyalására. Nem mintha erről szólnának a nyomozások, de hihető, működő karkaterek nélkül nem lehet azonosulni senkivel.
A Sherlock Holmes 2 ezen a téren fényes győzelem, olyan második rész, amely minden téren meghaladja az elsőt – és erre kevés példa van.
Megnőtt a tét és a tér: egész Európát bombás terrortámadások érik, a háttérben Holmes régi nagy ellenfele áll, Dr. Moriarty matematikaprofesszor. A kérdés persze a „De miért áll ez neki érdekében?”, amit Holmesnak szövevényes úton kell kiderítenie. Nincs könnyű dolga, mert a professzor az angol miniszterelnök barátja, és amúgy hatalmas, gazdag ember.
Holmes végigjárja Európát, ami helyenként kissé túlhabzó tájképeket eredményez, de mégis érdekes látni az 1891-es Londont, Párizst, svájci és német földeket. Megint kapunk egy nagy rakás logikai felfejtést, a híres holmesi dedukciót, de nem érezzük azt, mint egy unalmas mesében, hogy oké, a jó tündér előre tud és lát mindent – mert mindig érkezik egy csavar, egy új információ, ami elbizonytalanít minket is. Persze a filmből nem hiányoznak az önironikus, parodisztikus elemek sem, de hát ezt egy Guy Ritchie-film esetén nem is kell megemlíteni.
A történetbe belép két új kisebb karakter is, Holmes bátyját Stephen Fry formálja meg, aki a briteknek legalábbis egy Gálvölgyi János és Bajor Imre együtt, most is a lazább pillanatokért felel, míg az első részben Irene Adler és az őt játszó, kissé halvány, jellegtelen Rachel McAdams helyére a sokkal erőteljesebb Noomi Rapace alakította Sim lép be – az intenzív jelenlétű színésznő tökéletesen ízesíti meg a filmet, mint egy csipet keleti fűszer a lecsót, igaz, kicsit lóg a történeten, melybe elég erőteljesen bele lett passzírozva.
Az igazi emberi tényező persze John Watson és Sherlock Holmes, akiknek az első részben már pedzegetett viszonyára ezúttal jobban rálátunk – Ritchie és persze két színész épp a kellő mértékben utal arra, hogy Holmesnak mennyire fontos Watson, és ez valamiféle rajongásban visszafelé is megtestesül. Teljesen jól és hitelesen működik a dolog, amit látens homoszexualitásnak hívni tán túlzás lenne – két férfi erős baráti kapcsolatáról van szó.Olyan ez, mint a House és Wilson doktor közti kapocs. És meg is érkeztünk a sikerrecept lényegéhez: Guy Ritchie Sherlock Holmesa intelligens és kicsit gonoszkodó, mint Gregory House, ügyes nyomfejtő, mint egy CSI-helyszínelő, érezhetően kevéssé érdeklik a nők és különc, mint Jack Sparrow kapitány, és úgy verekszik, mint Bruce Lee. Ezt a Holmesot mindenki ismeri valahonnan, már csak az kellett, hogy kapjon egy kis helyet a(z egyébként most tényleg lélegzetelállító és fordulatos, a helyén és jól kezelt) látványhoz. Megkapta, mint ahogy a történetbe is belép a történelem nagy és sötét önsúlyának tehetetlensége.
Mit szaporítsuk tovább a szót? A Sherlock Holmes egy tökéletes mai mozi.
Kinek ajánljuk? Aki a moziban egyszerűen jól akar szórakozni.
Kinek nem? Aki ragaszkodik a régi, Jeremy Brett-féle Holmeshoz.
