Osztrák kulturális és turisztikai szakemberek arra számítanak, hogy sokan látogatnak majd Bécsbe a tárlatokra, és remélik, hogy ennek ugyanolyan hatása lesz az idegenforgalomra, mint korábban a Mozart-évnek volt. A bécsi szecesszió kiemelkedő mesterének ünneplése már novemberben megkezdődött a Belvedere-ben rendezett Gustav Klimt/Josef Hoffmann című kiállítással, amely március 4-ig tart nyitva. Február 14-én nagy Klimt-tárlat nyílik a Művészettörténeti Múzeumban (Kunsthistorisches Museum) is, míg az Albertinában Klimt rajzaival ismerkedhetnek az érdeklődők március 14-től három hónapon át, a művész szerelme, Emilie Flöge textilminta-gyűjteményéből pedig május végétől tartanak bemutatót a Néprajzi Múzeumban (Museum für Volkskunde). Emellett nyártól látogatható lesz Bécs 13. kerületében, Hietzingben a “Klimt-villa”, vagyis a festő műterme, amely korabeli fotók alapján most teljes felújítás alatt áll.
A bécsi tárlatok nem titkolt célja, hogy megváltoztassák az emberről és a festőről kialakított heroikus, romantikus képet, ugyanis a Klimt-kutatások egyértelműen azt igazolják, hogy a művész nem úgy élt, ahogyan általában bemutatják. Gustav Klimt akkor dolgozott, amikor kedve volt hozzá, ismert például egy olyan megrendelő, aki 15 évig kérlelte egy portré megfestésére – mondta el Alfred Weidinger művészettörténész, vezető Klimt-szakértő, a Belvedere igazgatóhelyettese. Noha mindenki úgy képzeli el az alkotó műtermét, hogy három-négy meztelen nő szaladgál benne, mint Raoul Ruíz Klimt című filmjében, Weidinger szerint “a film hamis képet ad róla, mert Klimt pragmatikus, kényelmes és lusta ember volt”, aki például soha nem tartott fönn saját lakást, hanem annak haláláig anyjával, majd két nővérével élt, közben pedig végig szerelmes volt Emilie Flöge divattervezőbe és modellbe, de házasságot sosem kötött vele, és 14 gyermeke született különböző asszonyoktól. A rendkívül nagylelkű és adakozó kedvű Klimt emellett az akkori világ legjobban fizetett festője volt, egy-egy képéért 10-20 ezer koronát is megkapott, ami példátlan összeg. Mindezek alapján Weidinger úgy látja: “Eljött az ideje, hogy véget vessünk a heroizálásának, és teljesen objektíven közelítsünk hozzá.”
