Meghallgatható és megvásárolható:
RED HOT CHILI PEPPERS: I’m With You
Ha jól értem az elmúlt hetekben elég nyilvánvalóan megmutatkozó közvélekedést, akkor a Red Hot Chili Peppersnek egyetlenegy jó lemeze volt, az 1991-es Blood Sugar Sex Magik meg az 1995-ös One Hot Minute, amit egyébként a közvélemény méltánytalanul alulértékel. Mindez azért van így, mert az együttes utolsó jó gitárosa az első, Hillel Slovak volt, aki az 1987-es The Uplift Mofo Party Plan-en játszott utoljára. A mostani Chili-album, az I’m with You pedig azért nem jó, mert hiányzik róla a túlszárnyalhatatlan Slovakot annak idején felváltó és túlszárnyaló John Frusciante minden esetben utánozhatatlanul zseniális gitárjátéka, amit például olyan RHCP-felvételeken lehet megfigyelni a már említett Blood Sugar mellett, mint a teljes egészében hallgathatatlanul rossz 2002-es By the Way, vagy a még rettenetesebb 2006-os Stadium Arcadium. Amúgy meg az I’m with You tök jó. Értem?
Mint látható, ideológiailag igen szépen túlterhelt lemezzel van tehát dolgunk. Egyvalamit azonban talán mégis elárul a sokféle – gyakran önellentmondásokba is keveredő – álláspont, mégpedig azt, hogy a Red Hot Chili Peppers pályafutását jobbára mindig a változások hajtották előre. Kezdték ugyebár ilyen ugrabugra funkos-rockos, rappelős-ordibálós zenével, majd folytatták ugyanazzal, de közben Hillel Slovak meghalt, Jack Irons dobos kilépett, és a helyükre jött Frusciante meg Chad Smith mégiscsak változtatott valamennyit a hangvételen, amitől nem mellesleg híres is lett a csapat. A gitáros dobbantása után aztán következett a rövid Dave Navarro-korszak a One Hot Minute erőteljesebb és borultabb zenéjével, majd visszatért Frusciante, de már vele sem a régi vonalat vitték tovább: egy átmeneti lemez (a Californication) után a zenekaron eluralkodott a Beach Boys- és Beatles-mánia, azaz a szép dallamok szeretete, és egészen ellágyultak.
Na mármost, ebből a sztoriból tényleg lehet ízlés szerint csak egyik vagy másik érát szeretni. Lehet azonban a folyamatos, radikálisnak soha, de markánsnak azért mégiscsak nevezhető változások miatt is kedvelni a bandát – és ahogyan lehet egyszerű elvakult fanatizmusból, úgy lehet épp az újabb változások miatt szeretni az I’m with You-t is. Az persze tény, hogy nehéz azonnal észrevenni ezeket a változásokat, fő letéteményesük ugyanis természetesen az új gitáros, Josh Klinghoffer, ő meg nem ajtóstul rontott be a Chilibe, mint annak idején Dave Navarro, hanem mondhatni lábujjhegyen jött – de ettől még az nem igaz, hogy nem mer, vagy nem hagyják szerepelni. Sőt épp ellenkezőleg, a szerény, sőt diszkrét elegancia teszi igazán idevalóvá és élvezetessé a játékát: amikor kell, akkor hagyja élni a többieket, amikor viszont talál valami lehetőséget, ott elég bátran lát munkához.
Jól mutatja ezt már a nyitó Monarchy of Roses is, amelynek az elején olyat hegeszt a hangszerén, amilyet még senki nem mert ebben a zenekarban, aztán a refrénekre visszavonul a háttérbe, majd kezdi újra a dohogó-durmogó hangok csiholását, kifejezetten izgalmasan ellenpontozva önmagát, és rögtön jelezve, hogy nem egyedül a saját hangszerében gondolkozik, hanem az egész együttes közös hangzásában. Nem mellesleg azt is észre lehet venni, hogy még akkor is nagyon ott van, amikor látszólag bujkál a többiek mögött, mert sok helyütt kifejezetten nagyokat lök a ritmusszekción a kulisszák mögül egy-egy újhullámos sikamikával – azt pedig soha nem lehet tudni, hogy ezekből mikor kunkorodik elő elefántormány módjára egy különleges hangzású szóló, mint például a Did I Let You Know közepén.
A kevesebbnek tűnő dolgok tehát néha nagyon is sokat takarnak ezen a lemezen, és ez ráadásul nem is csak Klinghoffer ügyeskedéseire vonatkozik, mert amúgy az egész zenekar izeg-mozog. Ha például a Factory of Faith verzéit egy kúl dancepunk banda írja, akkor egészen mások csörögnének rá, mint így, de van itt afrikai hatás és fúvós hangszer is a Did I Let You Know-ban, a lemez vége felé meg még a billentyűsök is többször nagy szerephez jutnak, és ahogy mondjuk az Even You Brutus?-ban egy egészen banális témából dráma lesz, az kifejezetten nagyszerű.
Ez az utolsóként említett kis részlet pedig nagyjából össze is foglalja, hogy miről szól ez az album: nincsenek már nagy nekifeszülések, a régi tagok tisztában vannak vele, hogy mennyi idősek, a 31 éves Klinghoffer meg tiszteletben tartja ezt, viszont mindez nem öreges tötyögésben, hanem megállapodottságot tükröző örömzenében csapódik le, amit nagyon lehet szeretni. És nem azért, mert ennél többet már úgyse várhatunk egy 1983-ban alakult csapattól, hanem azért, mert ilyen dalokat csak ekkora múltú együttesek tudnak írni, senki más – és még ekkora múltú együtteseknek sem gyakran sikerül.
A lemez az iTunes-on hallgatható meg.
