A buli nyilván nem a harsogóan nagy nevekről szólt, ennek megfelelően nem is volt agyonlátogatott, az Újszegedi Partfürdő fáiról meg már hulldogálnak a levelek is, de nagyjából minden jól sült el, ugyanis a programnak részben épp az állandó rohanási kényszer hiánya tett jót (értsd: volt idő mindenhol megállni), a nagy tömeg távolmaradása pedig nem pangást eredményezett, hanem egyszerűen lökdösődéstől és harsány tombolástól mentes, kellemes atmoszférát. Így aztán a medencékkel tarkított placc nem is az elmúlás árnyékában vigadott sírva, hanem nyugodt, ráérős és kedélyes levezetést tartott a háromhavi intenzív mulatírozás után, délutáni pancsolásokkal és esti koncertlátogatásokkal.
A fesztivál légköréhez a zenekarok egy része passzolt, illetve tudott idomulni, egy része meg nem. A péntek délutáni érkezésünkkor a nagyszínpadon vetődő Subscribe például rezzenéstelen rutinnal hozta a szokásos eklektikus-akrobatikus showműsorát, utána az Edda meg a sztenderd szinkronbillegéssel szórakoztatott, miközben Pataky Attila drága véreinek nevezte a közönséget, és elmondta, hogy ők bizony adót nem szednek, van viszont mottójuk, miszerint „k.rni kell” – nos, ezek a koncertek annyira nem működtek. A Fish!-é viszont már annál inkább, mert ők hazánkban egészen egyedülálló módon rájöttek, hol a helyük és mi a dolguk: hatalmas sztárok már láthatóan nem próbálnak lenni, viszont bele sem keseredtek – sőt bele sem hülyültek – a realista hozzáállásba. Ennek megfelelően pedig kedélyesen bohóckodnak, de nem ripacskodnak, és láthatóan egyenként örülnek mindenkinek, aki velük ugrál, úgyhogy még azt is pótolják élőben, ami a dalaikból amúgy hiányzik.
A Seven Nation Army riffjével kísért spontán férfisztriptízt is tartalmazó műsorukhoz hasonló, príma fesztiválbulit játszott aztán másnap – a PASO ugyancsak rutinmunka-jellegű nagyszínpados jelenése után, egy leengedett medencében – az Aurora is, akiken meg az látszott, hogy teljesen elégedettek mindazzal, amit elértek. És a helyzet az, hogy lehetnek is elégedettek, hiszen a Viszlát Iván! vagy az Előre kurvák, gengszterek még 2011-ben is simán beindítja az éneklést meg a baráti lökdösődést a színpad előtt, így a lényegében intézményesült zenekar mindenféle alkalmazkodási kísérlet nélkül is abszolút fesztivál-kompatibilis bárhol, bármikor. (Más kérdés, hogy a SZIN-en kívül idén nem nagyon lehetett őket nagyobb sátras ünnepeken látni.)
Még messzebb ment ennél, és ezzel a rendezvény legjobb magyar zenekarának címét is elvitte pénteken a VHK – ők ugyanis a kompatibilitás kérdését egyszerűen azzal rendezik, hogy a zenéjük hallatán hozzájuk alkalmazkodik mindenféle környezet. Persze nem az egész SZIN várta a sámánpunk együttest a terület hátsó traktusában, csak alig párszáz ember, velük viszont jóformán kiszakadt a fesztiválból a színpad és környéke, míg szólt a Hunok csatája, a Halló, mindenség és a többi dal. A koncert ezúttal nem olyan kérdés nélküli lendülettel indult, mint a legutóbbi fellépésük télen a Dürer-kertben, inkább fokozatosan épült, de Grandpierre Attiláéknál tényleg csak technikai kérdés, hogy pontosan hogyan érnek célba – az előadásaik vége úgyis az, hogy úgy érzi az ember, mintha keresztülzuhant volna az univerzumon. Így volt most is, és finoman szólva is jól esett, mint mindig.
Persze azért egy fesztiválon mégiscsak az igazi fesztiválzene a legjobb, úgyhogy a bulikirály az utolsó külföldi fellépők egyike, Danko Jones lett. A nagyszínpadnál egyébként előtte még sikerült hallani, ahogy az egy szál DJ-vel meg egy dobossal szerencsétlenkedő, r&b-dívából faluvégi elektro-macává változott, és a hangját is csak kereső Kelis bejelentette, hogy nem a közönséget szórakoztatni jött, hanem önmagát kényeztetni, így az élmény még kontrasztosabb volt, de a kanadai gitáros-énekes nemcsak ehhez képest teljesített zseniálisan. Ökörségeiről természetesen megint oldalakat lehetne írni: már az első dalfüzér után „ladies’ night”-ot hirdetett, mikor meglátta, hogy két férfinéző levette a pólóját, majd közölte, hogy a következő számban lesz kolomp, ami ugye azért vicces, mert kábé mindegyikben volt – és így tovább, folyton folyvást. Közben pedig két társával a szokott módon, ötös-hatos blokkokban darálta az olyan alap rock and rollokat, mint az I Think Bad Thoughts, a Sticky Situation, a Lovercall vagy a First Date.
A banda lendületét láthatóan nem vetette vissza az sem, hogy két Sziget nagyszínpados buli után most alig egy marék embernek nyomták, de ebben persze annak a maréknyi embernek is jelentős szerepe volt, ugyanis mindenki rázta mindenét, sőt a zenekar ajándék portrégrafikát is kapott az első sorokból, és volt „nagyszínpad, nagyszínpad” kórus is, miután a frontember elmondta, hogy jövőre már a SZIN főhelyszínén szeretnének nyomulni. Négy év alatt ez volt a negyedik nyári Danko Jones-koncert Magyarországon, de ez a banda valahogy nem tud a Prodigy meg a Faithless örökébe lépni – ők inkább a motörheadi utat járják, úgyhogy nyugodtan jöhetnek jövőre is. Sőt jöjjenek is. A 2012-es nyárnak meg legyen legalább ilyen korrekt a zárása, mint ez az idei SZIN volt, és akkor már csak az előző pár hónapnak kell jól alakulnia.
