Egy régebbi cikkünkben (a szlovákiai Pohoda Fesztivál egyik beszámolójánál) azt írtuk, hogy ahol megszólal a Somewhere over the Rainbow, ott bizony valami nagyon jó dolog fog történni. Hát a Szigeten, a negyedik napon, szombaton délután háromkor meg is szólalt a dalt. Ez volt a horvát Overflow intrója, így aztán megfelelő mosollyal az arcunkon érkeztünk is a Nagyszínpad elé. A térdnadrágban színpadra rohanó indierock/punk zenekar ugyan nagyon kis lendületes, igazából kategóriájában akár hibátlannak is mondható pár száma után, azért kicsit beleuntunk a programba, de amit vállaltak – a napkezdést -, azt tökéletesen megoldották. Arra azért gyorsan rájöttünk, hogy az ő szerepük valójában a csodára való figyelemfelkeltés volt, így aztán hamar tovapördültünk, hogy megtaláljuk azt.
Első utunk az Európa színpadhoz vezetett, mivel borzasztóan kíváncsiak voltunk, hogy mit is csinálnak a franciák stoner címszó alatt, legalábbis a Mars Red Sky nevű trió. Hát ugyanolyan mocskos, koszos zenét játszanak, mint bárhol a világon az eme műfajt művelők. Recsegő gitársound, fura ritmusképletek, mocsárszag, és végtelen sivatagok látványa. Hogy a mesés kis országukban hol találnak ilyet, azt nem tudom (hacsak nem az egykori gyarmatokon), de nagyon meggyőzően adták elő. Minket megvettek azonnal. Kár, hogy vissza kellett rohanunk a Nagyszínpadhoz, ahol a Hadouken! kezdte épp a programját. Tényleg kár, mert sajnos a fiatal leedsi zenekar zenéje csak akkor értékelhető, ha az ember épp nagyon dühös, elnyomott fiatal, a mai kor minden szorongásával és agressziójával, amelyet úgy érez, hogy csak a borzasztó hangerővel tud tökéletesen kifejezni. Merthogy ellentétben a zenetörténeti ágon ősöknek számító Prodigyvel, vagy épp a már sokkal gyatrábbra sikerült Pendulummal, itt még csak nyomában sem találkozhattunk zeneinek nevezhető megoldásokkal, legalábbis amíg bírtuk, biztosan nem. Fél óra után fel is adtuk, ez sem az overtherainbow.
De ami ezután következett, na az igen. Szépen sorjában a szivárvány össze színe felragyogott előttünk/fölöttünk:
Kezdve az A38-wan2 színpadon fellépő Hindi Zahrával. A marokkói származású Franciaországban élő énekesnő és zenekara pillanatok alatt betöltötte a teret, de azért még így is befért a francia kolónia kábé harmada (úgy ezerötszáz) ember a gigantikus fedett helyszínre. Az elbűvölő jazzénekesnő szülőhazájának zenéjére épülő – azt soullal, jazz-zel, blues-zal tökéletesen kiszínezett – dalok, egy teljesen más világba repítettek minket. Mind az angol, mind a berber nyelven előadott szerzemények, egyaránt úgy voltak tökéletesek, ahogy voltak. Hatalmas erőt kellet venni magunkon, hogy ott hagyjuk ezt a csodás kis szigetet és kimenjünk a Szigetre, de hát nem tehettünk mást, le kellett maradnunk a fináléról, ha az elejétől kezdve részesei akartunk lenni a Kate Nash-koncertnek.
Márpedig igen, azok akartunk lenni. Őt is szeretjük, nagyon. És megérte odaérni. A színpadra fekete-fehér csíkos ruhájában és gitárral a nyakában érkező brit énekesnő koncertje volt a következő csík a szivárványban. Az amúgy elbűvölőségéről ismert Kate igencsak kiszínezte a róla alkotott eddigi elképzeléseinket. Az eleinte egy nagyon kedves kis lánykának mutatkozó énekesnő és a csupa csajokból álló zenekara olyan tökéletesen belelendült a girlpowerbe, hogy már-már kezdtük azt hinni, hogy a végén az egész színpadot le fogják zúzni. Nagyon jól csinálták, hihetetlen lendület volt bennük, és őszintén megmondva erre azért nem számítottunk. Mint ahogy Kate sem arra, hogy a közönségből valamely hímnemű egyed a mellkasára festett Marry Me felirattal fogja megkérni a kezét. Ennek eredményeként, aztán a keménység persze kissé felengedett és a multi-instrumentalista dalszerző lány innentől kezdve végig mosolyogva folytatta a koncertet. Mi meg vele mosolyogtunk. A végén azért újra bekeményített és az utolsó előtti számként elhangzó sláger, a Foundation közbeni vihogást követően, egy kis billentyűre állással zárta szigetes koncertjét.
És csak eztán jött az igazi nagy durranás. Azt szeretnénk leszögezni, hogy ezen az estén nem a nemrégiben elhunyt Amy Winehouse helyére beugró 30 Seconds to Mars volt a főzenekar, hanem Kaiser Chiefs. A három éve sajnálatosan kicsit gyengécskére sikeredett koncertjüknek a teljes ellentétje volt ez a buli. Az Everyday I Love You Less and Less című slágerével kezdő csapat mára igazi fesztiválzenekarrá változott. Kinőtték a görcsösséget, levetkőzték a kezdők minden nyűgjét és baját. Ricky Wilson énekes úgy csavarta el mindenkinek a fejét, ahogy kell. Ezen a fesztiválon eddig senki nem tudott úgy bánni a kamerákkal, ahogy ő. Tudta, hogy egy csomóan csak a kivetítőt látják, ezért aztán folyamatosan az operatőröket kereste. Igazi főhőse volt ennek a röpke másfélórás filmnek. Persze a sok színészkedés mellet a show csinálás is rámaradt és ezt is tökéletesen teljesítette. Rohangált föl, s alá, sőt még a keverőpultig tartó biztonsági folyosón is végigment, hogy onnan is felszaladhasson a színpadra. Eközben pedig eljátszották a legnagyobb slágereiket (Ruby, Ruby, Ruby, vagy az I Predict a Riot), mutatattak új darabokat is és természetesen legvégén, az Oh my God közönség-énekeltetéses verziójával zárták a műsorukat. Ezt nevezzük mi igazi fesztivál főzenekarnak.
Ezután már csak egy Foo Fighters lehetett volna jobb, de sajnos nem az jött. Persze tudom, biztosan öregek vagyunk már hozzá, hogy megértsük a tinibálvány Jared Leto és a 30 Seconds to Mars zenéjét, de sajnos annyira mesterkélt az egész, hogy bár belenéztünk a koncertbe, ott maradni nem volt erőnk, így objektív képet sem nagyon tudunk festeni a szigetes teljesítményükről, csak arról az öt percről, amit láttunk. Monumentális, hatásvadász, műanyag, őszintétlen, már-már demagóg. Ez van.
Inkább fogtuk magunkat és egy utolsó nagy rohammal – és a Kaiser Chiefstől kapott lendülettel – bevetettük magunkat a Roma sátorba, ahol még egy hatalmas buliztunk a tűznyelővel és táncosnővel érkező indiai Dhoad Gypsies of Rajasthan lenyűgöző cigányzenéjére, hogy minden szín a helyére kerülhessen azon a szivárványon, ezen a szombaton.
