Ezt kétféleképpen lehet üdvözölni: az egyik verzió az, hogy meneküljön, ki merre lát, a másik meg az, hogy tessék tobzódni, ugyanis az egyik legmegosztóbb kortárs zenekarról – vagy miről – beszélünk, amely ezúttal sem hazudtolta meg magát. A zeneileg, szövegileg és klipileg is hajmeresztő darab kábé olyan, mintha David Lynchet megkérte volna valaki, hogy saját ízlése szerint idézze fel a kilencvenes évek zenetévés világát – vagyis megszeretni épp úgy egy pillanat műve, mint megutálni, és visszaút egyik állapotból sincs.
