Adva van Trencsén festői városa várral, folyóval, szocreál stadionnal, szigettel és a város mellett egy reptérrel, ahol július elején Kelet-Közép Európa egyik legjobb zenei fesztiválját rendezik meg. Három nap az egész, ami igazából kettő és fél, tekintve, hogy csütörtökön mindössze egy táncelőadás és egy-két koncert volt a program csupán. Aztán a következő két napban pedig a legjobb előadók tömkelege lepi el a két nagy és néhány kisebb színpadot. Eddig még akár olyan is lehetne, mint minden más nagy fesztivál. Azonban van itt Valami, amiről senki nem tudja megmondani, hogy pontosan mi is az. Van Valami a levegőben, amitől ez egy mérhetetlenül szerethető fesztivál tud lenni annak ellenére, hogy nagy fesztiválról beszélünk. Az egész már az ideutazáskor gyanús volt, ugyanis egyszer a kocsiban egyszer pedig Trencsén városában a Somewhere Over the Rainbow taktusaira lettünk figyelmesek, ami ugye mindig valami békés dolgot jelez előre, leglábbis nálunk így működik.Valami olyan érzést rejt az a dal, amit nem lehet megmagyarázni és amit konkrétan itt a Pohodán teljes egészében meg lehet élni. Próbáltuk találgatni, hogy mi lehet a titka az egésznek, és különböző elméleteket is legyártottunk már, de ezekről inkább egy kicsit később, mivel valószínűleg sok-sok összetevő együttes hatása lehet az, amit próbálunk egyvalamivel magyarázni.
Előbb azonban nézzük a tényeket és a tapasztalatokat. A kapuit hivatalosan csütörtökön négykor megnyitó fesztiválra megérkezve legelső élményünk a tökéletes szervezettség volt, ahogy az ideözönlő kocsikat irányították a rendőrök és önkéntesek, vagy épp a takkra pontos kapunyitás, a jelesre vizsgázó – a gördülékeny beengedést elősegítő – vonalkódos jegyrendszer működése, mind-mind azt az előzetes jó érzést erősítették bennünk, amit a már korábban említett dal sugallt nekünk. Aztán a tökéletes helyszín (egyetlen hiányosság csupán a természetes árnyék hiánya, amit azonban jónéhány oldalfal nélküli sátorral sikerült enyhíteni), a vendéglátósok száma és minősége, a gondosan elrendezett színpadok, és a környező országok fesztiváljainak legerősebb fellépőlistája, legyen szó legendás, vagy épp felfutó zenekarról. Vagyis a széles merítés. És mind jól működik.
Szóval miután megérkezik az ember, megveszi magának az 1 euró 20 centes finom szlovák sört és elrágcsál hozzá egy maximum 2 eurós lapcsánkát (tócsnit, tócsit, cicegét) káposztával megpakolva, el is kezdheti a programok folyamatos pörgetését. Így tettünk mi is és az először színpadra lépő holland tánccsapat a Nederlands Dans Theater II: Minus 16 című közönségtáncoltatós műsora tökéletes fesztiválindításnak bizonyult, hogy aztán egy másik színpadon a nálunk is jól ismert Boban Markovic ezúttal a román Fanfare Ciocarliával karöltve teremtse meg a fesztivál hangulat klsszikus balkáni alapjait. Esti főfellépőként Moby volt hivatott befejezni az alaphangulat feltuningolást, és bár a szerintünk továbbra is ufónak tartott – egykori? – punk idén mintha nem lenne a legjobb koncertformájában, az azért vitathatatlan, hogy igazi fesztiválszettel készült és meg is táncoltatta a lelkes közönséget, diszkót csinált, a leszállópályán.
Az első este még csak kábé félig teli fesztivál (ahol amúgy a kényelmesen elférő 30.000 főben maximálták a nézőszámot, aminek eredményeként június végére minden jegyet eladtak a szervezők) másnapjára már igazi, teltházas hangulat alakult ki és minden színpadon beindult a nagyipar. Az igazán meglepő az, hogy nem tudjuk megmondani, hogy melyik volt az este legjobb koncertje. Nagyon sok stílust érintő kavalkád alakult ki, ahol a belga artrock dEUS ismételten hibátlan koncertje után, ugyanolyan boldogsággal töltött el minket a mexikói Lila Downs koncertje is. Az igazi karakteres latin frontasszonnyal az élen zenélő csapat pontosan úgy hozta a 35 fokos kánikulában a latin lüktetést és érzelemgazdagságot, hogy egy másodpercnyi kétségünk sem volt a felől, hogy a Lajita hazájában pihengetünk éppen. Aztán jöhetett a fesztivál legszebb pillanata számunkra, amikoris a Lamb énekesnőjével, Lou Rhodes-szal közösen nézhettük meg New York jelenjének egyik legizgalmasabb zenei kísérletét, a Battlest, akik lehengerlő erejű koncertjükkel teljesen elkápráztatták a bájos énekesnőt, és persze minket is. A csodálat tovább folytatódott, amikor a második számú nagyszínpadon a kongói mozgássérültekből alakult Staff Benda Bilili megkapó és életörömtől duzzadó zenekara tolta nekünk. Tényleg nem lehet választani és szerencsére nem is kell. Mindegyik jó volt.
Jöhetett aztán az esti műsorsáv és a nagyok! Az augusztusi Szigeten is fellépő Pulp esetében sejtettük, hogy hatalmas buli lesz, de azért arra mi sem számítottunk, hogy Jarvis Cocker ekkora showt képes csinálni. Tökéletes fesztiválkoncert volt! A teljes betonplacc egy emberként táncolta végig az elhangzó slágereket, miközben a pojácaság határát súroló Jarvis végig a showman oldalon tudott maradni. Ennél jobb felvezetés nem is kellett az általunk legjobban várt Imogen Heap-koncerthez, ami úgy szárnyalta túl minden elképzelésünket, hogy közben részévé váltunk a zenei zseni lány kütyüinek, sőt mi magunk voltunk a kütyü. A youtube-on is könnyedén megtalálható Just for Now című slágeréhez ezúttal mindeféle loopok és samplerek helyett a közönséget osztotta három részre és tanította be az éneklendő részeket. Tökéletesen működött, looppá lettünk. Természetesen azért az átlátszó zongora, a dob és cselló, valamint az egyéb különleges hangszerek mellett egyértelműen a különböző tecnhikai cuccok tették igazán egyedivé a koncertet, de mindez mit sem ért volna az elragadóan elvarázsolt, a csuklóján is mikrofonokat használó énekesnő nélkül. Egyszerűen betöltötte a teret, pedig az elég nagy volt, minket pedig bevont ebbe a térbe. Hála és köszönet érte. Akárcsak a Madnessnek, akik ismételten azt hozták, amit kell nekik. Tudták, hogy fesztiválon vannak és egy négy számos szett kivételével a koncert közepén, nem eröltették a sokak számára ismeretlennek tűnő legutóbbi lemezük dalait, helyette a legnagyobb slágereiket tolták és pörgettek fel vele mindenkit. Az est másik nagyon várt bulija ezután következhetett a másik színpadon. Méghozzá a Lamb. A 2009-ben ujjáalakult zenekar pontosan azt hozta, amiért szerettük mindig is. Tökéletes hangzást, elszállást szárnyak nélkül, vagy azokkal, mélységeket és magasságokat, igazi elektronikus varázslatot, gyönyörű képekkel és néhány új szerzeménnyel.
Mondom nem volt olyan koncert, ami kiérdemelte volna a legjobb címet, mert mind az volt. Ja és a hangosítás is minden egyes színpadon, minden egyes (itt akár nem is említett) koncertnél a legjobb volt. Szépen szólt és hangerővel.
A titokra egyelőre nem jöttünk rá, de kezd összeállni a kép, talán ma estére megtaláljuk a Valami gyökerét.
