Habitusukat és imidzsüket tekintve például rögtön két csoportra oszthatók: vannak az aligruhát viselő, vonaglós, überszexuális némberek (Madonnától Kylie Minogue-on át Lady Gagáig), és vannak azok, akik úgy vonaglanak aligruhákban, hogy valahogy mégsem a ribancozás az ember első gondolata velük kapcsolatban – ide tartozik például Beyoncé és Shakira. Utóbbiak számos jellegzetessége közül az egyik az, hogy koncertjeiken nem kizárólag fiatalok és nyolcéves lányaikat kísérgető, unottan ásítozó, elnézően mosolygó vagy szemöldöküket felháborodottan ráncoló szülők tűnnek fel, hanem hattól ötvenéves korig nemre illetve társadalmi helyzetre való tekintet nélkül mindenki – és még a kísérőként érkező papák-mamák is láthatóan elégedettek, sőt jól érzik magukat.
Megtörtént ez tegnap Shakira második budapesti koncertjén is a Sportarénában (egy bő félház gyűlt össze), amit a kolumbiai énekes- és táncosnő rögtön meg is hálált azzal, hogy a közönség sorain keresztülhaladva, a Pienso en Ti című lírai darabot énekelve mászott fel a színpadra a fellépés elején, és közben a rajongók kezeit fogdosta, meg szendén mosolygott a rózsaszín menyasszonyi ruhájában. Meg is ült az áhítat az egész termen, de vegyült persze bele várakozás is, hiszen mindenki tudta, hogy nem így fog ez menni végig, és az énekesnő a következő lépést is az elvárásoknak megfelelően abszolválta: esküvői ruha letép, zenekar beindul, hello Budapest, jump, jump, jump. Mint az köztudott, Shakira nagy rakenroll-rajongó, és a koncert első része ezt is tükrözte: a főszereplő szájharmonikát ragadott, a két gitáros méteres effektpedál-sorokon tapodva, terpeszben riffelt, a negyedik szám pedig úgy kezdődött, hogy azt hittem, a Guns n’ Rosestól az Estrangedet fogjuk hallani.
Mint azonban hamarosan kiderült, a dal a Whenever, Wherever volt, amelynek a második felében a főszereplő előrejött a kifutóra, és felinvitált maga mellé öt lányt a közönségből, hogy velük együtt rázza magát – közben pedig még arra is maradt ideje, hogy odakacsintson az egyiküknek: te nagyon jó vagy, viszlek magammal a turnéra. Az Aréna minderre persze őrjöngéssel reagált, és teljesen igaza is volt a népnek, ugyanis annyi girl power szorult a jelenetbe, amennyi a Spice Girls teljes pályafutásába sem. A közjátékot aztán okosan megválogatott folytatás kísérte le: előbb gitárt fogott Shakira, és lenyomta az Inevitable című balladát, aztán – Estranged helyett – következett a Metallicától a Nothing Else Matters. Nem hiába szajkózom én, hogy Hetfieldéktől nem a Load, hanem a fekete album a rossz lemez: ide tökéletesen illett a szám, és ezzel most nem Shakirára mondtam rosszat, sőt.
Hanem aztán innentől erős lejtmenetet vett a buli. Már az első átöltözés alatti másfél perces síri csönd is elég kínos volt, mert ekkora, történés nélküli hézagot még egy klubkoncerten se nagyon engedhet meg magának senki, de ez még hagyján. Az viszont már nem bocsátható meg, hogy a koncert közepéből egyszerűen annyi maradt meg a La Torturát leszámítva, hogy Shakira háremnadrágra cserélte a térdvédős leggingsét, meg bejött egy nő, és lenyomott valami oda nem illő táncot. Az pedig pláne nehezen nézhető el, hogy mivel a dalok egyre kevésbé kötötték le a figyelmet, egyre jobban elkezdett odafigyelni rá az ember, hogy az idő egy jelentős részében mintha nem is élőben hallanánk az énekesnőt, aki gyanúsan összeszorított ajkakkal és a mikrofonnal gyanúsan összevissza hadonászva gyanúsan erősen és pontosan nyomott ki magából minden hangot.
A széles mosolyok és a még szélesebb csípőmozdulatok persze ezen a blokkon is átsegítettek (tényleg eszméletlenül tudja rázni magát ez a mezítlábas csajszi), de újraéleszteni igazából csak a ráadásban elhangzó Hips Don’t Lie/Waka Waka kettőssel sikerült. Az meg már ahhoz későn volt, hogy csupa jó emlékkel távozzak – és akkor abba még bele sem mentem, hogy a Hips Don’t Lie-ban a billentyűk mögül előpattanó rapper hangja is feltűnően emlékeztetett Wyclef Jeanéra. A finálé persze azért sokat javított a végső benyomáson a konfettiesővel meg az állva táncoló Aréna látványával, de a helyzet az, hogy akármennyire is Shakira a nagycsaládosok igényes és erkölcsös országos kedvence, és Lady Gaga a rossz ringyó, a zene oldalán utóbbi áll, a kolumbiai énekesnő pedig inkább csak egy ügyes és szimpatikus szórakoztatóművész. Persze megvan a helye a világban az ilyesminek, csak hát megvan az oka annak is, hogy hazafelé végig az Estrangedet dúdoltam.
