Nos hát, a No Age-nél tegnap ezzel nem volt gond az A38-on: nyurga fiúk, csíkos póló, farmerdzseki, szembe lógó haj, flegma mozdulatok, minden a helyén volt. Mi több, még a színpadkép is stimmelt az előretolt dobbal, az egy főre jutó két gitárerősítővel meg a lehetetlen módon beállított mikrofonállványokkal. A Los Angeles-i duót kütyükön kísérő turnézenészt mondjuk első blikkre akár kakukktojásnak is lehetett nevezni, mert úgy nézett ki, mint egy váltóőr a szüreti bálban, és így nyugodtan játszhatta volna a „Szereti a tik a meggyet…” kezdetű dalt is, de hát ő eleve kültag, másrészt meg, ha úgy vesszük, mégiscsak hozta zeneileg is az imidzsét – a dolgozó zenekart szolgálta, igen odaadóan. Ami pedig a legfontosabb: az összképbe valójában pont a teljesen oda nem illő lenyalt haja és az ócska öltönye miatt passzolt, ugyanis tőle még szétesőbb volt az egész látvány, ez pedig a No Age zenéjéhez társítható (felhívom a figyelmet: pozitív) jelzők közül az egyik legfontosabb.
Mégpedig annyira, hogy a röpke egyórás koncert szó szerint ledőlt a színpadról. És a No Age pont ettől különleges. Ilyen zajos, feedbackes noise rockot ugyanis rengeteg zenekar játszik manapság, de a gerjedés a legtöbbjüknél valamiféle „művészi cél”, a keménység meg valami idézőjeles, ironikus utalás, amitől az egész zene értelmét veszti – itt viszont minden az volt, ami. A csapatnak nem derogált mocskosmód keményen és kapkodva zenélni, Randy Randall gitáros a közönségbe ugrott, Dean Allen Spunt dobos meg őszintén vigyorogva ordította, hogy paaarti van, sőt még pacsikat is osztogattak, vagyis mertek rocksztárt játszani – és hát helló, a ráadásban a Black Flagtől a Sixpacket nyomták, ami önmagában is felért egy állásfoglalással. A közönségnek pedig láthatóan bejött, hogy végre egy zajos rockzenekarról nem feltétlenül a My Bloody Valentine, hanem mondjuk a Ramones neve ugrik be: noha mindenkinek nagyon szép volt a cipője és divatos a szemüvege, az első sorokban ugyanolyan ugrálás ment, mint bármelyik szabadon választott punkkoncerten, és ezt láthatóan nem szégyellte senki. Nem is volt rajta szégyellnivaló, boldogabb alternatív valóságokban valami ilyesmiről szólna a Sonic Youth által megénekelt Teen Age Riot.
Apropó Sonic Youth: Ramones ide vagy oda, a No Age-ben megvan az a geek-misztikum is, ami Thurston Moore-ék legendájához is nagyban hozzájárult – technikai kérdésekkel ritkán foglalkozom, de itt bizony lábujjhegyen állva néztem, hogyan is jönnek ki a süvöltő és csikorgó hangok a gitárból, és mitől nem üti le a saját fejét Spunt, amikor csaknem a pergőhöz érintett homlokkal veri a ritmust, de úgy, mint egy állat. Persze mindezzel együtt dalszerzőként még mindig elbukhatnának Randallék, és az igaz is, hogy Fever Dreaming-kaliberű slágerük egy van, jelesül a Fever Dreaming, de ettől még a maga módján a Life Prowler, az Eraser vagy a Cappo is fülbemászó dal. Nyilván úgy másznak, mint egy koala, azaz szupercuki módon véresre kaparják a hallójáratokat, de ettől még nem lehet elvitatni, hogy egymás után, folyamatosan játszva kiadnak valami popos szertelenséget, hiszen az ugyanúgy kellett hozzá, hogy ugrálni kezdjen a nagyérdemű, mint az előadás elemi ereje. Ahhoz meg pláne kellett, hogy szolidan mosolygós zsebeufóriába torkolljon az este, és a végén ezt is kipipálhattuk.
Hogy tíz év múlva is lesz No Age, azt mindezzel együtt sem merném állítani, azt meg aztán végképp nem, hogy a jelenlegi közönségük még akkor is le fog menni a fellépésükre, ha mégis lesznek. Az viszont nagyon nem mindegy, hogy egy zenekar attól jelen idejű, hogy nem nagyon érdekli, mi lesz holnap, vagy attól, hogy azzal foglalkozik, mi van most, és a No Age esetében elég egyértelműen az utóbbiról van szó. Ez pedig legalább ahhoz biztosan elég, hogy örökre kedves emlék maradjon ez a koncert.
