Ha ilyesmit látok, rögtön megszólal a fejemben a hozzá passzoló zene: amolyan szomorú jazzpop búg a lelki füleimbe, ami csak úgy száll az utcák neonfénnyel megvilágított sötétjében. Na, valami effélét lehetett élőben hallgatni tegnap az A38 Hajón is, csak épp az előadó nem egy jóképű, borostás szaxofonista volt, hanem a világ egyik legjobb trombitásának tartott svájci Erik Truffaz. A szomorúság ennek megfelelően alapeleme volt a koncertnek, csak épp nem úgy, ahogy kellett volna – egyszerűen elkeserítő volt az egész este.
Hogy jazz nem sok akadt a műsorban, az nem baj, elvégre egy zene nem attól lesz jó, hogy jazznek, popnak vagy épp szumátrai tech-house-nak lehet nevezni. Az már nagyobb gond, hogy trombitálás se nagyon történt ebben a másfél órában, csak agyoneffektezett, üres alibizés. A kaput pedig az tette be, hogy a kíséret, és az általa kitermelt szólók még ennél is rosszabbak bírtak lenni. Ennek az oka az, hogy a dob-basszus-billentyű felállású zenekar a főnökkel szemben még változatos is akart lenni, miközben kritikán alul teljesített, így pedig a nyaknyújtogató konzumfankitól a kamu posztrockon át a gagyi képújságzenéig mindent eljátszott, amivel idegeken cikázni lehet.
Persze mindvégig érezhető volt, „mit akar mondani a költő”: amikor például egy kései Edda-gitárszólót sikerült megidéznie a billentyűsnek, akkor valószínűleg bluest szeretett volna játszani az együttes. Amikor meg arra érzett ingerenciát az ember, hogy felvegye a kapucniját, és viccesen hadonászva azt mondja: „yo-yo-yo”, akkor alighanem valamiféle hiphopos hatás próbált érvényre jutni. Volt egyébként olyan néző is, aki Twin Peaks-hangulatot vélt felfedezni egyes dallamokban, de Twin Peaks is legfeljebb akkor volt ez az egész akár csak egy percre is, ha az én életem a Dallas.
Hogy mi hajszolta idáig az egykor valóban kellemes zenéket játszó Erik Truffazt, azt én nem tudom. A vetélytársának is nevezhető norvég Nils Petter Molvaer mindent alázó legutóbbi budapesti fellépésével összevetni pedig még csak véletlenül sem szeretném ezt a koncertet, mert nem akarom nagyon bántani a svájci muzsikust. A majdnem teltháznyi közönség egy jelentős része amúgy ettől függetlenül (vagy éppen ezért) rettenetesen élvezte a műsort, volt táncolás, lehunyt szemmel ringatózás meg felemelt ököllel történő extáziskeresés, de azt is hozzá kell tenni, hogy hátul megállás nélkül ment a sok szempontból pontos hangulatmérőnek számító beszélgetés is.
Mindennek a tetejébe jött még a ráadásban egy áramszünet. Addigra már túl voltunk a közönség-tapsoltatáson és egy olyan témán, amire rá lehetett énekelni a Hófehér Jaguár című örökzöldet, de a hirtelen jött sötétség sikerrel fokozta a fokozhatatlant is: igazi búcsúhangulat kerekedett. A közjáték minden kínosságával együtt nagy ziccer volt – Truffaznak nem lett volna egyéb dolga, mint kiállni, csendet kérni, és elfújni egy szép szólót, mert azzal még a kételkedőket is maga mellé állította volna. Ő azonban ehelyett végképp bebizonyította, hogy valamit nagyon félreért, mert magánszám helyett a cirkuszi módon csörömpölni kezdő dobosa játékára tülkölte rá azt, hogy traaa-traaa-traaa, és többre láthatóan nem volt hajlandó.
A fellépésnek így végül katarzis helyett az lett a vége, amire pár perccel korábban már számítani is lehetett. Vagyis felment valaki a színpadra, belesúgta Truffaz fülébe, hogy itt már nem lesz folytatás, ő meg erre – miután sikerült leállítani a dobost – a zenésztársaival együtt simán csak leszivárgott a színpadról. Illúzióromboló? Még szép, hogy az. Ennek az estének a befejezéseként azonban sajnos igencsak stílszerű volt ez a finálé.
