Valószínűleg azért van ez így, mert az egyéves zenekarokat többnyire még a kutya sem ismeri a tagok barátain kívül. Nem így a Bin-Jipet, amit négy neves hazai zenész, Harcsa Veronika, Gyémánt Bálint, Kaltenecker Zsolt és Andrew J. alapított – az ő esetükben már a bemutatkozásra is annyian voltak kíváncsiak, mint másoknak az ötéves születésnapjára, úgyhogy természetesen az első évforduló alkalmából is elég népes közönség gyűlt össze velük ünnepelni az A38-on.
A Lesni Zver nevű cseh előzenekar dzsessztől az elektronikán át a posztrockig nyújtózó, pontosan egy előzenekarnyi figyelmet érdemlő műsora után pedig a Bin-Jip lerohanta, majd megcirógatta, végül újra megrázta ezt a közönséget. Koncertjük első néhány perce még a megelőző produkció ingadozó színvonalától és kedves-aranyos mivoltától függetlenül is veretes antré volt, villogtak a fények, csupán sziluettek mozogtak a színpadon, magabiztosak és jók voltak a zenészek, kikövetelte a figyelmet a harmonikusan zaklatott, jazzesen triphopos zene, és sehol semmi hiba nem akadt. Csak csettinteni lehetett arra, ami történt – és ez így is maradt a játékidő első harmadában.
Ha szabad így fogalmazni, ez volt az elektronikusabb Bin-Jip. Ami meg utána jött, az volt a jazzesebb. És egyáltalán nem a két stílus iránti eltérő mértékű elköteleződésem mondatja, de az előbbi sokkal jobb, mint az utóbbi, mert amíg a Bin-Jip triphop és miegyéb, addig sokkal merészebb, markánsabb és titokzatosabb, röviden tehát többet akar és többet is mutat, míg jazzes formájában egyszerűen szalonosabb, rutinszerűbb, és eleve nem is olyan meglepő. Különösebben rossz mondjuk még úgy sem tud lenni, mert ebben a zenekarban a maga szakterületén tényleg mindenki azt csinál, amit akar, profik mind a négyen. Csak miután már villantott egy komplett fogsort a csapat, az ember folyton azt szeretné nézegetni, mert egyrészt a maga, kicsit ijesztő módján szép az a protkó, másrészt meg attól több a Bin-Jip annál, amit amúgy már tudtunk erről a négy előadóról, hogy néha vicsorog.
Ezért ahogyan a debütlemez hallgatása közben, úgy itt a koncerten is könnyebben kalandozott el a figyelem a későbbiekben, amikor már hangszeres szólók és lazább számok jöttek, és az együttes mosolygóssága meg a jópofa konferanszok sem alkottak olyan éles kontrasztot a zenével. Mire azonban teljesen elúszott volna a néző, megint odacsapott a kvartett, és visszatért a vérmesebb Bin-Jip, a fellépés pedig stroboszkópos-hangorkános fináléban kulminált, amit ismételten csak heves csettintgetéssel lehetett fogadni. A legvégén, a ráadásban aztán még lement az Enter album címadója, majd egy laza meghajlással, mindenféle önünnepeltetés nélkül pont olyan stílszerűen vonult le a zenekar, ahogyan jött is.
Ezután nyilván csakis kellemes szájízzel lehetett távozni a hajóról, meg még ki tudja hány születésnapot kívánni a csapatnak, de én mondjuk azért el tudnám képzelni, hogy a kétéves ünnepi összejövetelen már az a középrész se szerepeljen a műsorban. Akarják vagy sem ugyanis a tagok, jól áll nekik, ha egy kicsit kiszámíthatatlannak, megközelíthetetlennek, hűvösnek tűnnek, és ennek megfelelően is zenélnek. Persze nyilván olyat se tudnak sokan ezen a környéken, amit most csinálnak, de amire akkor lennének képesek, abba valószínűleg még bele is lehetne sápadni. És az élmény ettől nem lenne semmivel kevésbé pozitív, sőt.
