Általában persze bőven elég egy albumra nyolc szám 37 percben, de a Radiohead tagjai eddig mindig hosszabb munkákban gondolkoztak, és soha nem azért, mert nem tudták levágni a fölösleget, hanem egyszerűen azért, mert volt elég mondanivalójuk. Másrészt meg ugye mégiscsak ez a mértékadónak nevezett zenei magazinok szerint a ’90-es évek legfontosabb együttese, sőt a 2000-eseké is, és ha ennyire nem is ragadtatjuk el magunkat (tehát egyszerűen számolunk például a Nirvanával), az akkor is fix, hogy Thom Yorke-ék jelentős és jó lemezeket szoktak csinálni. Egyszóval a nyolcdalos, 37 perces The King of Limbs tőlük első blikkre igenis összecsapott fércmunkának tűnik, amit az hivatott eladni, hogy hónapokig, ha nem egyenesen évekig hadováltak róla összevissza mindenfélét a tagok, aztán váratlanul egy hétfői napon bejelentették, hogy akkor most szombaton kiadjuk, és ettől persze az egész zenevilág felbolydult.
Ne aggódjunk azonban, mert két lejátszás elég hozzá, hogy úgy érezze az ember: abból, ami itt hallható, bőven elég ennyi is. Sőt már az sem fog fájni, hogy a pénztárcabarát zeneletöltés nagy úttörői a nyúlfarknyi albumot a legolcsóbb verzióban, mp3 formátumban is pofátlanul drágán, 2100 forintnak megfelelő összegért adják. A lemez ugyanis eleinte annyit mutat magából, hogy kattognak és pattognak valami ütemek, nyöszörög Thom Yorke, a kettő között pedig alig észlelhető elektronikus zajok és zörejek hallatszanak, ez megismétlődik többször több percig, aztán van még valami zongora meg akusztikus gitár, majd újra egy kis pattogás, és vége. Nekem legalábbis ennél többet nem sikerült leszűrni, leszámítva azt, hogy a második szám végén lévő zaj a számítógépem egyik haldokló ventilátorának a vonyítását idézi, de ez meg teljesen véletlen személyes érintettség, úgyhogy nem is számít.
A Kid A/Amnesiac-párhuzam persze már ekkor is adja magát, hiszen ez megint az elektronikával bűnbe eső Radiohead, csak hát itt nemhogy egy The National Anthem vagy egy I Might Be Wrong nem hallható, hanem tulajdonképpen semmi megjegyezhető, a gitár pedig annyira nem szól, hogy annak fényében a Kid A egy heavy metal lemeznek tűnik. Persze pont ez is a The King of Limbs lényege. Ugyan az ötödik meghallgatás környékén felmerül egy pillanatra az esélye, hogy mégiscsak akadnak itt rendes dalok, mint például a Little By Little meg a Lotus Flower, ez inkább csak amolyan délibáb: utóbbit leszámítva igazi számok nem nagyon vannak, és fütyörészés meg dudorászás sem lesz a szó klasszikus értelmében, de még annyira sem, amennyire Thom Yorke-éknál lenni szokott. Kicsit olyan ez a lemez, mintha a Radiohead elirigyelte volna a Portisheadtől a Thirdöt, és meg is csinálta volna a saját verzióját belőle. Azaz radikalizálódás, csak épp sokkal radikálisabb múlthoz képest, mint a bristoli zenekar esetében, ebből kifolyólag jóval radikálisabb végeredménnyel.
Mindez pedig pont akkor kezd el leesni vagy összeállni, amikor a hallgató már a határán táncol, hogy hagyja a francba az egészet. A teljes kétségbeesés közepette elkezdenek feltűnni és szimpatikussá válni bizonyos zajok, énekdallamok, aztán kirajzolódik valamiféle, nyugvópont felé haladó szerkezet, és először kezdi úgy érezni magát az ember, mint aki Radiohead-lemezt hallgat. Ráadásul mivel viszonylag hirtelen tud jönni ez az egész, eh, felismerés-sorozat, még azt is ki merem jelenteni, hogy nem jóra sikerül hallgatni az alapvetően rossz albumot, hanem tényleg idő kell a megértéséhez, noch dazu a megszeretéséhez. Itt viszont álljunk meg egy pillanatra még egy fontos kiegészítés erejéig: majomszeretetről, sőt mezei, klasszikus értelemben vett rajongásról így is nehéz beszélni, mert ahhoz egész egyszerűen túl érzéketlen a The King of Limbs.
Persze, lehet azt mondani, hogy lehangoló és szomorú és blablabla, de leginkább mégiscsak apatikus, az apátia meg nem az a lelkiállapot, amikor zenét akar hallgatni az ember, és nem is az, amit egy lemez hallgatásával szívesen megidéz. Így pedig elég nehéz összetalálkozni ezzel az albummal, mert bár eleinte a felvezetése meg a zenekar nagysága el tudja vinni a kapcsolódási pontig a hallgatót, újra meg újra nem biztos, hogy lesz kedv megtenni az odáig vezető utat. A The King of Limbs ettől még természetesen nagyon érdekes, sőt egész egyszerűen jó is, de mégis inkább különleges kitérője, mintsem megkerülhetetlen része a Radiohead életművének – és ezen már az sem fog változtatni, ha esetleg igazuk van azoknak, akik szerint a májusban megjelenő fizikai verzión több szám szerepel majd. Hacsak nem annyiban, hogy akkor már lesz ok tényleg utálni is a Radioheadet, amiért több pénzért kevesebb zenét adott.
