A televíziózás pedig ugyanannak az embernek a kezében van, aki – javarészt éppen e televízióknak köszönhetően – az országot politikai értelemben is irányítja. S akinek gondolkodása, világnézete a teljes vonalon uralja ezt a mindennél hatásosabb médiumot. Erik Gandini az olasz kereskedelmi televíziózást bemutató dokumentumfilmje ezért magáról az (épp megint bukni látszó) miniszterelnökről is portrét rajzol. Egy korlátolt, felelőtlen, alacsony ízlésű, de nagyképű szexista portréját, aki nem talált fel újat, csak működteti a „cirkuszt és kenyeret” évezredes receptjét. Silvio Berlusconi televíziója egyfelől végtelenül szabados, másfelől végtelenül ellenőrzött. Vagyis minden altesti poénnak, minden villanó cicinek, minden tocsogós pletykának, minden primitív önmutogatásnak helye van, ám a kormányzatra nézve kedvezőtlen információkat visszatartják, a valós társadalmi, politikai kérdések teljesen másodlagosak.
Gandini filmjében megismerkedünk a végtelenített show irányítóival: magával a jókedélyű vezérrel, aki megdöbbentő hülyeségeket beszél az Európa Parlament ülésén, s akit olyan mámoros ódában dicsérnek szembe saját televíziójában, amilyet tán még a súlyos nagyzási hóbortban szenvedő Ceausescu is pironkodva fogadott volna. Ott van azután jobbkeze, a tésztaarcú fő-sztárcsináló, aki Mussolini-rajongóként üdvözülten mutogatja, hogy mobiltelefonja is a Duce indulójával csöng ki. Látjuk az udvartartást, a bulvármédiát képekkel tápláló paparazzókat, akik szó szerint az anyjukat is eladják a hírnévért.
Mert a hírnév itt a fontos. Látszani kell. A fiatal lányok „velinák”, vagyis show-kellékek szeretnének lenni: olyan, aki bejön balról, combot-cicit villantva riszál keveset az egyes műsorszámok között, abban a reményben, hátha észreveszi őt valami menő futballista, és akkor majd celeb, de legalább celeb-feleség lehet belőle. Vagy a rájuk irigykedő fiú, aki végül eléri nagy álmát, s két percig ugrabugrálhat, mutogathatja kifejezetten e célból kidolgozott izmait, hamisan és borzasztó angolsággal kornyikálva valamit.
Gandini dokumentumfilmje inkább érdekes, mint mély. Erőssége, hogy közelébe tud férkőzni a “nagy” emberekhez, akik saját megnyilvánulásaik nézőre gyakorolt (negatív!) hatásáról szemmel láthatóan mit sem sejtenek, és akik fesztelenül mutogatják a mussolinis mobilt vagy állnak a tükör előtt egy szál nyakláncban, önnön tökéletességüket csodálván. Hiányossága viszont, hogy állításainak hitelességében száz százalékig nem bízhatunk: Olaszország például, a film állításával szemben, nem a 73. helyen áll-e a világon sajtószabadság tekintetében, hanem csak az 50-en. Persze, az is rettenetes helyezés.
Videocracy – színes, feliratos, svéd-dán-angol-finn dokumentumfilm, 2009. Rendezte: Erik Gandini. Szereplők: Silvio Berlusconi, Flavio Briatore, Rick Canelli, Fabrizio Corona, Marella Giovanelli. 85 perc. Forgalmazó: Anjou-Lafayette.
Hazai bemutató: február 17.
