Christian Fennesz pont azért érdekes figura, mert úgy tudott ennek a műfajnak az egyik, ortodox körökben is elismert vezető figurájává válni, hogy szélesebb közönség számára is emészthetővé tette a nojzolást azzal, hogy mindenféle érzelmeket, sőt kimondhatjuk, romantikát vitt a rideg zörejek közé. Tömegkedvencnek persze még így is csak nagy jóindulattal nevezhető az osztrák zenész, de az azért mégiscsak valamiféle, népszerűségnek is nevezhető ismertségnek számít, hogy sokszor jön Budapestre, és nem mindenféle lyukakban lépeget fel, hanem például most is az A38-on, több száz néző előtt játszott. Más kérdés, hogy hogyan, de ne szaladjunk előre.
Az est legjobb fellépője Tigrics volt, kábé nyolctól, de ő egyszer azt nyilatkozta, hogy azt szeretné, ha nem írnának róla, én meg ezt tiszteletben tartom, úgyhogy nem írok róla. Az est második legjobb fellépője a Hautzinger-Pándi-Sőrés-Tóth Quartet volt, kábé kilenctől, trombitával, hegedűvel, improvizatív zenével – nem lepne meg, ha a számtalan hasonló, sok (visszatérő) vezetéknévvel fémjelzett együtteshez hasonlóan róluk se nagyon hallanék a jövőben, de emitt azért nem teljesen hiába zörögtek, lévén hogy nemcsak hülye hangokat vadásztak, hanem mertek rokkolni, és egyéb irányokba kalandozni is, az meg soha nem baj.
Mint az eddig elmondottakból következik, a legrosszabb fellépő sajnos maga Fennesz volt. Ennek ellenére nem mondanám, hogy a két korábbi produkció tette zárójelbe az előadását – megoldotta ezt ő maga. Az elején, amikor bepöccintett valami morajt a laptopján, aztán nagy, torokszorító, sóhajszerű hangokat csiholt hozzá a gitárjából, még úgy tűnt, hogy híréhez méltóan ő lesz az, aki belefojtja a konstans csacsogást a publikumba, de hát slágerrel nyitni mindig könnyű, utána viszont fenntartani az érdeklődést már nem az. Nem is sikerült, sőt percek alatt teljes érdektelenségbe fulladt a műsor.
A laptop-morajok gyors átmenettel háttérzajjá alakultak, a gitárhangok valami nem túl feltűnő dörmögéssé, a teremben az uralkodó hang pedig ismét a nézők beszélgetése lett. A kísérleti zenék címerállatának is bátran titulálható alma a laptop hátlapján továbbra is bőszen világított, Fennesz felinvitálta maga mellé egy nagyon kedves barátját is, de innentől már semmi nem tudott segíteni – minden színpadi történést felül tudott írni egy korsó sör csattanása a földön, pedig hát nyilván azt sem a koncert feletti döbbenetében ejtette el a gazdája. A végén ugyan még visszatért a nyitótéma egy kicsit más formában, de addigra már ez sem volt túl érdekes, sokkal inkább tűnt vonzónak kivenni a kabátokat a ruhatárból, mielőtt még mindenki megrohamozta volna a fogasokat – és nagyjából ennyi, többet nem is lehet mondani az egészről.
Az ürességérzet amúgy egy zajkoncert után egyáltalán nem rossz dolog, sőt az egyik legüdvösebb hatása pont az tud lenni egy-egy ilyen fellépésnek, ha jó alaposan, nagy hangerővel kitakarítja az ember fejét. Ezúttal azonban inkább olyan érzéssel kellett távozni, mintha mi se történt volna, vagyis csak a koncert emléke helyén tátongott egy nagy lyuk a fejemben, az pedig már korántsem szerencsés. Még az a szerencse, hogy ha már a hangulatot otthon hagyta, legalább egyik legjobb szokásáról nem feledkezett el Christian Fennesz, és jó hamar abbahagyta az egészet.
