Legalábbis nem akkorának, amekkora a dal, amihez készült. A kilencvenes évek tarka és magától értetődően szürreális képi világát mindenesetre így is szépen hozza, úgyhogy a nosztalgia kedvéért néha azért érdemes belökni a lejátszóba. Az pedig tagadhatatlan, hogy a folyton ugrásra kész basszert, Flea-t látni külön is élmény, mert szegény úgy feszengi végig a számot, mint aki szentül hiszi, hogy egyszer majd bejön egy pattogós téma, és el lehet kezdeni vadulni.
