Fiatal házasokról szóló filmekben viszonylag gyakran előforduló jelenet, hogy az ifjú pár beköltözik az új lakásába/házába, és az összes szobát felavatja. Csinálják az ágyon, a konyhaasztalon, a kádban, mindenhol. Rossz az, aki rosszra gondol, de valami ilyesmit művelt a jazzel Joshua Redman szaxofonos és Brad Mehldau zongorista is tegnap este a Művészetek Palotájában, magyarul nagyjából mindenfelé elkalandoztak a zenéjükkel, ahova a stílus keretei engedték őket. Közel kétórás műsoruk ennek ellenére szerencsére nem az émelyítő-hivalkodó tarkaságról szólt, csak az ízléses változatosságról, és arról is egészen diszkréten, mert azért hallhatóan vannak a duónak kedvenc helyei és pozíciói, amikhez megnyugtató módon mindig visszatérnek.
Az egyik, sőt talán a legfontosabb ilyen felállás az volt, amikor az amúgy eszméletlenül puhán zongorázó Mehldau nagyon sűrű, repetitív témáira építkeztek. Ilyenkor kicsit úgy viselkedtek, mint a muslicák nyáron a villanyfény körül: pályájukat folyton módosítva köröztek a zene gerincét adó függönyszerű billenyűfutamok körül. Noha a szerkezet ez esetben még aránylag kötött volt, már így is igen messzire tudtak jutni: elég gyakran mentek el például a blues irányába, amiből aztán alkalmasint még rhythm and bluest is csináltak, és egy-egy villanásra (viszont szinte soha nem többre) a szélsőségeket is meglátogatták. Ennek jegyében Redman például szkreccselt a szaxofonjával, meg utánzott vele madárfüttyöt is, rögtön a második számban, a saját repertoárjából származó Note to Selfben pedig sikerült befújnia néhány olyan mély hangot, hogy szó szerint belecsavarodott a gyomrom. Egyszóval időről időre odatartották a mutatóujjukat azoknak is, akik esetleg megpróbálták volna középutasnak és modorosnak nevezni őket.
Persze volt olyan is, amikor nem egy fix kiindulóponttól rugaszkodtak el valamerre, hanem eleve máshonnan rajtoltak – erre főként akkor került sor, amikor feldolgozásokat játszottak, és így a boptól a rockig még egy csomó minden más is a látóterükbe került. Régi és új, egyértelmű és rendhagyó dolgokat egyaránt játszottak, például Charlie Parkertől a Cherylt, a Nirvanától a Smells Like Teen Spiritet, a végén pedig Jeff Buckleytól a Dream Brothert is, bár az nézőpont kérdése, hogy mikor voltak egyértelműek, és mikor rendhagyóak, mert manapság Parker már ritkábban kerül elő jazzkoncerteken, mint Cobain. Mindenesetre Mehldauék szerencsére pont akkor voltak a legnagyobbak, amikor az aktuális kliséket pufogtatták, ugyanis rock-átirataik nemcsak a teljesen céltalan mókásságot mellőzték, de még a hasonló komoly feldolgozásoktól is tartottak néhány lépés távolságot azáltal, hogy az iróniának a gyanúját is nagy ívben kikerülték. Ezzel persze lehet, hogy sokak szemében száműzik magukat a kúl zenészek táborából, de ilyenek nem nagyon tartózkodtak a teremben, úgyhogy a teltháznyi közönség egyhangúlag ünnepelte a kifejezetten melankolikusra vett, és csúcspontjaikat többnyire a dalok vezérmotívumaival finoman játszó szólókban elérő, ezek között meg a témákat trancsírozó átiratokat.
Amúgy pedig akárki akármit mond, elég menő ez a két zenész. Persze, Mehldau fintorogva tekereg (kábé úgy grimaszol, mintha Alföldi Róbert Quentin Tarantinót akarná utánozni), Redman meg tátott szájú hülyegyereket játszik és folyton azt kiabálja, hogy „yeah”, de ettől még egyáltalán nem a céltalan magasművészet felkent ripacsai. És ugyanígy nem is lakossági igénykielégítők, mert annak ellenére, hogy szabadon élvezhető, amit csinálnak, a zenéjük „rendes” jazz, azaz attól jó, hogy érdekes struktúrák variálódnak benne izgalmas módon. Egyszóval valahol félúton vannak a két véglet között, márpedig a legjobb zenék mindig ezen a környéken születnek, ahol nem is hülyék, de nem is számítóak, hanem egyszerűen jók és okosak a zenészek.
