Az még csak a kisebbik baj, hogy a két világnak egymáshoz semmi köze: a nagyobbik az, hogy ezt érzik általában a felek meg a közönség is, és mindenki úgy gondolja, hogy emiatt valami nagyon komoly dolognak kell születnie a fúzióból, amire bölcsen lehet bólogatni. Ezt pedig általában annyira jól sikerül kivitelezni, hogy a nagyon komoly dolog nagyon unalmas is lesz, a bölcs bólogatás meg burkolt ásítozással vegyül, bár ezt persze senki nem vallaná be. Na most, Stingnek mindezek dacára sikerült valami egész hallgathatót kihozni ebből a kutyulékból. Vicces, hogy pont neki, hiszen köztudott, hogy neve a barátságtalanabb zenebarátok körében egyet jelent a modorossággal, de hát ez van.
Lehet persze azt mondani, hogy azért van ez így, mert két negatív szám szorzata pozitív, de ennyire nem kell rosszmájúnak lenni. Egyrészt Stingnek van pár tényleg maníros száma szólóban, de sokkal több kitűnő szerzeményt is jegyez, és ugye repertoáron tartja a Police nehezen kritizálható életművének egyes darabjait is. Másrészt meg az ő komolyzenés projektje pont azért jó, mert nincs elmodoroskodva: a nyáron megjelent Symphonicities album leplezetlenül fogyasztói és lakossági lett, a rajta szereplő Sting- és Police-dalok úgy lettek áthangszerelve szimfonikusokra, hogy nyugodtan lehessen rájuk szombat reggel rántottát sütni és kedd délután virágot locsolni. Olyan az az album, mint a borítója: kortársnak csak a sznobok nevezik, sokkal inkább valamelyik népszerű bútoráruház méltán kedvelt fali díszeire emlékeztet.
A lemezhez kapcsolódó turné budapesti állomását ennek ellenére sokan komolyan vették: a pantallók és kisestélyik koncentrációja meglepően magasnak bizonyult a Sportarénában. Ez mondjuk egyáltalán nem baj, de én azért határozottan fellélegeztem, amikor kiderült, hogy a főszereplő és az őt kísérő Royal Philharmonic Concert Orchestra, Steven Mercurio karmester meg a többi zenész (gitáros, bőgős, vokalista és két dobos) itt sem akar piedesztálra emelkedni. Szó se róla, voltak necces jelenetek, például a két táncos megjelenése a When We Dance alatt, meg az amúgy remek női vokalista „vegyetek észre” mottóval bemutatott vonaglása, és a megbocsáthatatlan Desert Rose sem volt jobb így, mint az eredeti verziója. Mindez azonban mellékes, mert egységesen erős és hangulatos volt az egész műsor. Sőt én azt mondom, a produkció már eleve úgy nyitott be a teltházas Arénába, hogy azután akármi történhetett volna: a nyitó If I Ever Lose My Faith in You-ban a főszereplő rögtön megfújta mintegy jelzésértékkel a szájharmonikáját („lazaság, gyerekek”), aztán jött az elronthatatlan Every Little Thing She Does is Magic, az Englishman in New York meg a Roxanne, és közben a zenekar bőszen biztatta a közönséget, hogy héló, szabad ám jól érezni magatokat.
Ilyen lendületvétel után persze túl sok a nézőknek sem kellett. Úgy a harmadik szám környékén kirobbant az ováció a publikumból, és innentől szó szerinti őrjöngés ment egészen a végéig (a szünetben persze szünettel), perces tapsviharokkal, tízezer fős lábdobogással, sikoltozással és a végén ugrálással. Ez természetesen nagyban hozzájárult az élményanyaghoz, de amúgy az előadók is elszántan és kedélyesen tolták a kontentot: a rockzenekari részleg nem ünnepélyeskedett, sőt Sting kifejezetten szellemes volt a konferanszaiban, a filharmonikusok meg nem karókkal gargarizáltak, hanem kisebb koreográfiákat mutattak be, és színes kalapokban bohóckodtak, de a ripacsság határán mindvégig innen maradtak. Nyilván nem spontán lazaságot láttunk persze, hiszen láthatóan az utolsó levegővételig le volt kottázva minden, még a konferanszok is, de jó volt a forgatókönyv. Mindeközben pedig a hasonló esetekben szokásos gyakorlattal szemben nem a zene lett alárendelve a Royal Philharmonic Concert Orchestrának, hanem a zenekar a zenének: a magasművészet légvárainak ostroma helyett könnyűzene szólt szimfonikusokra alkalmazva.
Ennek jegyében a Russiansből meglepően jó bombaszt lett, a Next to You-ban és a She’s Too Good for Me-ben viszont nem bombasztot termelt, hanem egyszerűen vagányul rockolt a nagyzenekar, a szólisták pedig többször is simán kiálltak előre, ahogy a gitárosok szoktak a könnyűzenében. Lehet még folytatni: a This Cowboy Songba heveny vadnyugati hegedabetét került, a Moon Over Bourbon Streetből kellemesen drámai musical-betétdal lett, a King of Painben pedig a gitárszólónak is sikerült megtalálni a helyét. És ami a legfontosabb: ahol nem volt jobb ötlet (jellemzően a lírákban, lásd Shape of My Heart, Fragile), ott nem alibizett, hanem visszavonult az ingerküszöb alá az orkesztra. Akkor pedig ugye ott maradt Sting, akinek annyira brutálisan tiszta és erős a hangja, hogy az is felmerült bennem egy pillanatra: csak azért csinálja ezt az egészet, hogy még feltűnőbb legyen, milyen jó formában van így a hatvanadik születésnapjához közeledve.
Amúgy tényleg elgondolkodtató, hogy miért csinálta ezt, mert az elmúlt években annyira elszállt a reneszánsz és barokk zenéivel, hogy borítékolni mertem volna: a szimfonikus kitérő valami elkeserítően magasröptű dolog lesz. De végül is nem ez a lényeg, hanem az, hogy jól jött ki a dolog. Hangsúlyoznám: az elmondottak ellenére nem valami eget-földet megmozgató művészi teljesítmény volt ez, hanem nagyon is könnyed és szertelen, hatásvadász popkoncert. Akár giccsesnek is lehet nevezni, ha úgy tetszik. Viszont ha csak ilyen dolgokat hívnánk giccsnek, nekem nem sok problémám volna a fogalommal.
