Hogy a jubileum megülése most volt-e esedékes, amellett ugyanúgy lehet érvelni, mint ellene, de ettől még az ötlet jó volt, és jó zenekarokat is sikerült meghívni – jelesül az URH-, Kontroll Csoport- és Sziámi-dalokat játszó Időtlen Zenekart és a Lugosi Lászlóval kiegészült Beatricét. Nota bene: ez a két együttes azért volt jó választás, mert nemcsak az alkalomhoz illettek, hanem tényleg jó zenéket játszottak, méghozzá jól, és nemcsak régen, hanem most is. Teccikérteni.
Ha jól vettem ki a második napi felvezető konferanszból, a rendezőelv egyébként valami olyasmi volt, hogy az első nap az Időtlen Zenekarral az „undergroundé” meg az „alternatív művészeté”, a második meg a „punké” és a „polgárpukkasztásé” a Beatrice révén. Hogy a két csapat között kell-e ilyen különbségeket tenni, abban én nem vagyok biztos, mert amilyen erővel az URH alternatív volt, annyira a Beatrice repertoárjában több dallal szereplő Ősbikinire is rá lehet ezt mondani (csak minek) – amennyire meg a Beatrice tudott polgárpukkasztó lenni, annyira a Sziámi is bírt az lenni, ha akart („De amíg te dugsz engem, én benned bízok, nem a Seduxenben”, ugyebár). Az előzenekarokat mindenesetre e csapás mentén sikerült kiválasztani: az első napon a Vasárnapi gyerekek és a Bardo képviselte az alternatív zenét, előbbi sálakban és rángatózó táncmozdulatokkal, utóbbi fúvósokkal és a „kortárs” szó gyakori emlegetésével, csütörtökön meg a Lopunk a punkot, Sex Pistols-, Ramones- és Dead Kennedys-feldolgozásokkal, öltönyben és bankrablómaszkban, gyorsan, feszesen és ellenállhatatlanul elvetemülten. A két főbanda meg játszotta a maga zenéjét.
Az Időtlen Zenekar esetében ez olyan számokat jelentett, mint a Bétaville, a Temesd el, A félelem háza vagy az Apokalipszis (itt és most), amiket az ezeket író és eredetileg előadó zenészekből összeválogatott – és a szó másik értelmében is válogatott – csapat adott elő Müller Péter Sziámi vezetésével, meg néhány vendég közreműködésével. Az együttes neve egyfelől bizonyára áthallásos, másfelől meg simán lehet nagyképűnek is nevezni, de az a helyzet, hogy igaz: Sziámiékat ugyan rengeteg kritika érte már az URH meg a Kontroll Csoport újjáalakítása miatt is, de ettől még ezek a dalok kordokumentumként és zeneként egyaránt teljesen életképesek ma is, többet meg egyszerűen nem kell várni tőlük.
Hogy zeneként mennyire működnek a számok, az a legnyilvánvalóbb egyébként akkor volt, amikor az együttesben is játszó Polgár Péter lánya, Odett énekelt el egy párat közülük, akkor ugyanis még a múltidéző jelleg is lekopott a produkcióról – és így is működött a Halandzsa meg a többi dal. Nem volt azonban baj a múltidézéssel sem, amikor Bárdos Deák Ági állt a zenészek mellé, vagy épp senki (vagy Frenk, aki a tőle szokott módon nemcsak elénekelte, hanem elő is adta a Szabadíts meg a gonosztólt): keserű, sőt fájdalmas és riasztó időkben született keserű és fájdalmas, sőt riasztó dalok szóltak, de benne volt azért az előadásban az is, hogy azok az idők már elmúltak, és akármi is van helyettük, ma már ez így, ebben a formában visszatekintés, amibe vegyülhet akár némi öröm is.
Noha fentebb azt mondtam, hogy nem érdemes alternatív vs. polgárpukkasztó oppozícióba állítani a két zenekart, a Beatrice koncertje természetesen másképp zajlott, mondhatni épp ellenkezőleg: emitt a szokott módon az általános jó hangulat volt az alap, és efölé húzott nyugtalanító kérdő- meg felkiáltójeleket egy-egy dal. Az elején például zsinórban vagy tíz, a kezdésként eljátszott új számot követően ugyanis rögtön egy rövidebb Ősbikini-blokk következett a máig időszerű Lángosképűvel, a ma is ijesztő Jaiaó, eladióval és a Nem leszek sohasemmel, majd jött a régi gitáros, Lugosi László. Vele együtt pedig jöttek vöröscsillagos tányérsapkában a zenekar múltjából szintén ismerő Simon ikrek, akik mintegy – khm – showelemként menten le is állították a Jerikót rendőri intézkedés címén, majd következett a Nem kell, a Nagyvárosi farkas, a Meditáció meg a XX. század.
A koncert legizgalmasabb része nyilvánvalóan ez volt, Lugosi ugyanis egyrészt még mindig elképesztő forma (Feróval duettben pláne), másrészt meg nem egy sima „jó gitáros”, hanem az a fajta, akinek a kezében felismerhetően szól a hangszer. „Szól” alatt pedig elég sok mindent lehet érteni: ha kell, szirénázik, szörcsög és visszaszívja magába, aztán újra kiköpi a hangokat, ha kell, simán csak a kötelező rakenrollt hozza, teljes összhangban az egyszerűségükben zseniális szövegekkel. Nem is csak a közönség figyelte áhítattal a (nyilván teljesen véletlenül, de mégis stílszerűen) „The One and Only” feliratú, szürkére mosott pulóverben érkező gitárost, hanem Nagy Feróék is, és nagyon elengedni sem akaródzott senkinek, úgyhogy remélhetőleg lesz még ennek folytatása. A létjogosultsága mindenképpen meglenne a dolognak, sőt.
Ami ezután jött, az már nagyjából a kötelező penzuma a Beatricének, lévén hogy a műsor második felében már inkább a hangszeres szólókon, meg a Pancsoló kislányon, a 8 óra munkán és a hasonló slágereken volt a hangsúly. A koncertről viszont talán épp az mondja el a legtöbbet, hogy bár sokan követeltek még több „régi” számot, a hangulat mit sem romlott a korábbiakhoz képest, és ez nem is csak annak volt köszönhető, hogy Nagy Feró az egyik legjobb magyar frontember. A sikerszámok között ugyanis felbukkant A kétezredik év felé, sőt a Katicabogárka is, továbbá terítékre került vagy hat új dal, az pedig teljesen egyértelmű volt már elöljáróban is, hogy mindkét nap legrelevánsabb száma a Boldog szép napok lesz, szóval a könnyedebb hangvétel ellenére lényeges volt ez a rész is, a haknijelleg pedig egészen minimálisra lett véve. A végére így leginkább az kerekedett ki az egészből tanulság gyanánt (vagy amit akartok), hogy a Beatrice már ott volt jóval a rendszerváltás előtt, meg közben is, és marad is még jó soká így 20 évvel az események után – és ez szerintem kimondottan pozitív üzenet.
