A tárlaton 250 eredeti fénykép, könyv és a meztelenség mibenlétéről készített tanulmány mutatja be, hogy miként változott az aktfotózás megítélése a 19. századtól a 2000-es évekig.
Az 1855-ös, kiszínezett dagerrotípiával nyitó, és Frank Stürmer 2004-es önarcképével záródó tárlat hét részben fedi fel, hogy milyen szerepe lehetett a meztelen testnek a fényképezés történetében.
A meztelen fotográfia mindig is a titkolózás és leleplezés mezsgyéjén egyensúlyozott – olvasható a múzeum ismertetőjében. A kiállítás ezért megpróbálja érzékeltetni, hogy milyen jelentéssel bír, ha valami látható, és mit jelentenek a gondosan eltakart testrészek, mit jelent a szégyen és mit a kíváncsiság, és mi számít provokációnak.
A hasonló műalkotások készítése elválaszthatatlan volt az adott kor erkölcsi viszonyaitól, azaz hogy ki, mikor és miért tartotta fontosnak ezen fotográfiákat. Az alkotók a történeti és művészi inspirációk mellett a kortárs kihívásoknak is megpróbáltak megfelelni, így például a női emancipáció megjelenésével új szemmel nézték a férfi és a női testet is, ahogy az Herlinde Kölbl munkásságán is nyomon követhető.
A 19. század vége már a mozgás bűvöletében telt: Eadweard Muybridge képei is ezt a folyamatot szerették volna megragadni, míg a szabadban készített meztelen fotók az 1870-es évektől jelentek meg. A naturizmussal népszerűvé váló meztelen testek esztétikája a nemzetiszocialisták körében is jelen volt, míg ma a testépítők világában követhető nyomon az eszme továbbélése – fedezhető fel a képeken.
