Programok szempontjából legalábbis semmiképpen sem – ilyenkor pedig hirtelen feltűnnek az embernek az olyan apró, bosszantó dolgok is, mint mondjuk az, hogy tele van a cipője a sár ellen leszórt homokkal. Minthogy ma tényleg szinte semmi nem történt, ez például mindenkinek fel is tűnt, így aztán kiderült az is, hogy semmi nem óv ellene: a hegymászó bakancs ugyanúgy telemegy vele, mint a tornacipő vagy a vietnámi papucs, legfeljebb annyi a különbség, hogy ez utóbbiból legalább ki lehet rázni.
Miközben ezek a mélyfilozófiai elemezgetések töltötték ki az ember fejét, azért csak színpadra lépett a nap talán legizgalmasabb fellépője, a Public Image Ltd. – bár ilyen alapon a Sziget látogatói nem túl izgulósak, mert nagyon kevesen voltak kíváncsiak a pár éve a placcot csurig töltő Sex Pistols énekesének másik zenekarára. Ettől függetlenül a koncert jobb volt, mint az a Pistols, bár ezzel meg sokat nem mondok, mert benne vagyok abban a néhány emberben, aki szerint az a buli semmit nem ért, sőt azt is készséggel hozzáteszem, hogy önmagában ez a mostani fellépés sem fektetett két vállra. Persze, a PiL egy nagyon fontos zenekar, egyesek szerint egyenesen az első posztrock-együttes, és persze, nagyon pengén és korszerűen szólaltak meg az amúgy is kortalan, egyébként meg monoton, pulzáló, csaknem sámánisztikus számok. Csakhogy az is biztos, hogy a hasonló korú és hasonló jelentőségű, de jóval aktívabb Killing Joke mondjuk sokkal érdekesebb és hitelesebb zenekar 2010-ben. Sokan mondják, hogy John Lydon egy piszok okos ember, de ezt az utóbbi években mindössze azzal bizonyította, hogy szellemesen körbehaknizta a világot egyik, majd másik zenekarával is, amikkel egyaránt olyan fontos dolgokat csinált 30 éve, hogy még ma is tisztelni kell érte. Egy haknit pedig sokan meg tudnak csinálni. Talán majd ha a beígért PiL-lemez is elkészül, és tud valamit, visszatérhetünk a dologra, de ez így csak egy újabb pipa volt a “Zenekarok, amiket látni kell” című listán.
A sok egyhangú ütemtől kicsit elálmosodva amúgy is a Meduzába vezetett volna ezután az út (a Sziget egyik leghangosabb helyszínén ugyanis elég három percet a mennydörgő basszusok ellenszelében eltölteni, és máris hat kávéval és kilenc energiaitallal frissebbnek érzi magát az ember), de ezúttal még az is a helyszín mellett szólt, hogy azokat a bizonyos basszusokat a Tits & Clits küldte. Szerencsére sokan vették is a lapot, így csaknem teli sátor előtt lépett fel az elektro-duó, és ez azért komoly fegyvertény – elvégre tíz méterrel arrébb, a Party Arénában ekkor már a Simian Mobile Disco párosa állt a színpadon. Áttérve rájuk: mint az később kiderült, ráadásul még elég jók is voltak. Most persze nyilván túlzok egy kicsit, de úgy érzésre akkor is azt kell mondanom, hogy a produkciójukból látott mintegy 40 percből az első 20-ban az egyik legnagyobb slágerüket, az Audacity of Huge-ot facsarták, a másik húszban meg a másik legnagyobbat, a Hustlert, és ez így nagyon rendben is volt. A hangerő már kevésbé, meg azért az is tény, hogy akkora őrületet nem tudtak csinálni, mint ugyanitt néhány éve a Justice, de ettől még ez egy teljesen korrekt bulinak bizonyult.
Mindeközben a Nagyszínpadon a nemrég újjáalakult Specials idei három fesztiválkoncertjének egyikét celebrálta – csak épp az ehhez méltó létszámú közönség hiányzott megint. Ráadásul a brit skazenekar is mulasztott, méghozzá egyértelműen szándékosan, és talán pont a legfontosabb dolgot: nem játszották el a Ghost Town című slágerüket, amire még a koncerttel leginkább elégedett rajongók is egy emberként húzták a szájukat. A fellépés sorsa persze nem ennyin múlt, és túl rosszat nem is lehet mondani róla, de hiába, hogy a Madness az első kislemeze megjelenését épp a Specials kiadójának köszönhette, ezt a meccset most ők vitték el: a régi mentorok produkciója kicsit sótlanra sikerült.
Ebből a lötyögős hangulatból aztán már sem az egyébiránt zseniális Tony Allen és zenekara, sem pedig a Faithless nem tudta kibillenteni az estét, pedig előbbiek rengeteg finomsággal teli afrobeatje kuriuzómszámba ment, utóbbiakra meg lehet joggal mondani mindenféle rosszat és gúnyosat, de az tény, hogy eddig még mindig kifogástalanul elszórakoztatták a maguk több tízezeres közönségét, és ez most hetvenhetedszer vagy hányadszor is ugyanígy volt. Más kérdés persze, hogy az ember még a Faithless közönségéhez sorolja-e magát, mert ha nem, akkor könnyen kaphatta magát a szokásos karavánmutatvány abszolválásán valamikor ez idő tájt. Ez ugye az a speciális fesztiválgyakorlat, amikor elindul egy társaság a helyszín egyik végéből a másikba, útközben megpróbál összeszedni még valakiket, majd a célpontban igyekszik találkozni egy harmadik féllel, a szép tervekből viszont az lesz, hogy háromnegyed óra alatt sikerül teljesíteni a négy és fél perces távot, és közben kéthavi telefonszámla megy el az egyeztetésre, hogy ki merre van. Mindennek a tetejébe a célba érve az ott várakozó ismerősnek már hűlt helye sincs, a többiek viszont szétszélednek, és amikor már mindenki feladja, hogy megtalálja a társait, akkor sűrű káromkodások közepette teljesen véletlenül egyesül a társaság, de már senkinek nincs kedve semmihez, csak leülni.
Na, hát pont erre a kis kálváriára kerítettünk sort mi is, ami a létező legjobb hőmérője a fesztivál hangulatának, mert mi aztán tényleg mentünk volna, ha van mire. Ezt bizonyítja egyébként az is, hogy a végén még a Gorillaz Sound System sem maradt ki az útvonalból – de hát ott aztán már tényleg nem lehetett mit kezdeni, mert a tömeg még nagyobb volt, mint előző nap a Bad Religionön, a produkció pedig még nagyobb szemfényvesztésnek bizonyult, mint aminek elmondva tűnt. Hogy ehhez hogyan lehet az elsőosztályú rajzfilmzenekar nevét adni, az egy rejtély: ment valami DJ-szett, és ment hozzá valami fakó vetítés, ami egyenesen a fesztivál kapujáig kergette az embert a középszerűségével, oszt’ kész, ennyi. „Na mi van, volt valami rendezvény?” – kérdezte viccelődve egy fiatal srác a hazafelé tóduló tömeg láttán a HÉV-megállóban, valamikor úgy fél kettő felé. Hát igen, valami rendezvényféle volt.
