Az európai politika pont azért érdekes és kiszámíthatatlan, mert nagyon sokszínű. A szövetségi rendszer 27 tagállamának mindegyikében eltér a választási rendszer, mindenhol mások a veszélyek, félelmek, másról folynak a diskurzusok. Már azt is lehetetlen összehasonlítani, milyen kormányzóképességet ad egy megnyert választás Magyarországon, Csehországban, Dániában vagy Belgiumban. És akkor azt még nem is említettük, hogy mennyire különböző ezekben az országokban a politikai közbeszéd.
Ezért igazán nehéz olyan általános következtetéseket levonni az európai politikáról, amelyek mind egyfelé mutatnak. Ennek ellenére mindenki megpróbálja, igaz, minden ország a saját nézőpontjából, a saját politikai vitái által keretezve teszi ezt. Magyarországról nézve mindig az a kérdés, hogyan jön ki bármilyen külpolitikai változásból Orbán Viktor. Kik a barátai, kik az ellenségei, melyik nyert, melyik veszített. Franciaországban ugyanez a helyzet Marine Le Pennel, ám teljesen más nézőpontból.
Jobboldali előretörés
Vannak olyan állítások, amelyek ennek ellenére is igaznak bizonyulnak. Az például, hogy az utóbbi évtized alapvetően a szélsőjobb előretöréséről szólt Európában, igaznak tűnik. A szélsőjobbot pedig ezúttal nem a klasszikus politika felől, hanem a még klasszikusabb felosztás szerint nézzük: azok, akik a centrista pártoktól jobbra ülnek az Európai Parlamentben.
Megmaradt még a centrista pártok többsége, így, amennyiben képesek egyetérteni, akkor ők tudják irányítani Európát – viszont ma már létezik egy alternatív többség is. A politikai kultúra jobbra tolódását pedig az mutatja meg a legjobban, hogy a mérleg nyelve, a legnagyobb európai párt, a Néppárt is időnként együtt szavaz a jobboldallal.
Ez történik tíz éve, így nem nehéz belátni, hogy a folyamatok felgyorsulása a migrációs válság egyenes következménye.
Mégis úgy tűnik, hogy a jobboldal előretörésének vannak korlátai.
