A Kairóban élő nyugatiak mindig megünneplik az év végét. Ennek jegyében flancos házibulikat rendeznek a Nílusra néző flancos tetőteraszaikon. Megvan a hangulatuk ezeknek a buliknak.
Visszafogottan kezdődnek, csendes, kiscsoportos beszélgetésekkel, aztán, ahogy mélyebbre megyünk az éjszakába, mindenki levetkőzi magáról a gátlásait.
Éjfél előtt már hangosan számol vissza a spicces vendégsereg. Durrannak a pezsgők, csilingelnek a poharak, mámoros boldogsággal köszönti mindenki az új évet. A jókedv kötelező.
A férfiak kezet fognak vagy ölelgetik egymást, a nők pedig – ha eleget ittak, és tetszel is nekik – néha szájon csókolnak.
Az évek során voltam már olyan szilveszteri buliban, ahol fehérzakós pincér keverte a koktélokat, és olyanban is, ahol a házigazda mindenkinek a szemébe mondta: az idén muszáj jól érezni magát, mert különben elrontja a többiek kedvét. Kairóban jó szilveszterezni a külföldiekkel. Nem kell félni, hogy valami kétes párlattól megvakulsz, és még az is előfordul, hogy hazaviszel valakit.
Egyre nehezebben viselem a szirupos eufóriát. Nem tudok kötelezően örülni a jövőnek, és őszintén elhinni, hogy minden jobb lesz az új évben. Ez pedig elvárás minden meghívott vendég felé ezeken a bulikon.
Tudom, hogy minden rosszabb lesz.
Nem azért, mert valaki kinyilatkoztatta nekem, kártyát vetettem, vagy baljós fényű csillagot láttam. Azért tudom, mert tudok összeadni.
A jövő ugyanis olyan, mint a matematika.
Hidegen hagyja, hogy mit hisz vagy mit remél az ember. Elég összeadni a jelen tetteit és döntéseit, hogy kijöjjön a következmények végösszege.
A kötelező jókedv nem magánügy. Amikor egy civilizáció már csak rítusból tud optimista lenni, akkor a pénztárcájából fog kiderülni, mit gondol az emberről.
Rossz hírem van, kedves olvasó.
