December 10-én az Egyesült Államok lefoglalt egy venezuelai tankerhajót, amely a vádak szerint szankcionált olajat szállított. Decemberre az Amerikai Haditengerészet már csapásmérő távolságban van a dél-amerikai ország partjaitól, és több tucat ember vesztette életét az állítólagos drogcsempész-hajók elleni műveletekben. Donald Trump a napokban úgy nyilatkozott, nem zárja ki a háború lehetőségét sem.
Washington arra hivatkozik, hogy Venezuela tudatosan árasztja el az Egyesült Államokat fentanillal. A caracasi vezetés szerint viszont a Trump-adminisztrációnak a nyomás növelésével egyetlen célja van: megszerezni Venezuela olajkészleteit.
Hogy a narkoterrorizmus elleni harc indokolná és jogilag megalapozná a beavatkozást, az finoman szólva is megkérdőjelezhető, amint erről a 24.hu bővebben írt. Ettől függetlenül hangzatos politikai narratíváról van szó, olyannyira, hogy Trump egy elnöki rendeletben tömegpusztító fegyverré nyilvánította a fentanilt, ami az USA-ban uralkodó opioidkrízis ellenére radikális lépés. Valójában viszont semmi sem támasztja alá, hogy Venezuela áll a fentanil- és kokaincsempészet mögött.
Drogháború vagy harc az olajért?
A DEA (az amerikai kábítószer-ellenes hivatal) szerint az USA-ba vízi úton érkező drog több mint háromnegyedét a Csendes-óceánon keresztül csempészik be, nem a Karib-tengerről. Nincs bizonyíték arra sem, hogy Venezuelában fentanilt állítanának elő. Az Egyesült Államokba szállított fentanilt, ami nagyjából ötvenszer erősebb a heroinnál, nagyrészt Kínában és Mexikóban állítják elő, és tengeri úton vagy a mexikói zöldhatáron csempészik be Amerikába. A kokain döntő része Kolumbiából származik, és a DEA tudomása szerint azt is a karibitól eltérő útvonalakon szállítják. Éppen ezért
Az USA történetében az sem volna precedens nélküli, hogy Washington az olajért indítson háborút. Bár az iraki inváziót az amerikai vezetés tömegpusztító fegyverekre és az Al-Káida-kapcsolatokra hivatkozva indította meg, ezek egyikét sem sikerült alátámasztani a háborút követően. A nyugati olajcégek, többi közt a korábban az idén elhunyt Dick Cheney alelnök vezette Halliburton, viszont hatalmas részesedéseket szereztek az iraki olajmezőkből.
Bár Venezuela csakugyan a világ legnagyobb bizonyított kőolajkészletével rendelkezik, az USA motivációja ez esetben jóval összetettebb.
Az olajháborús narratívát árnyalja az a tény, hogy a venezuelai olaj egy nehéz nyersolaj. Ennek a kitermelése, szállítása és finomítása drágább és technikailag bonyolultabb, mint a közel-keleti, könnyebb nyersolajoké. A venezuelai infrastruktúra pedig nagyjából ötven év lemaradásban van, és az ezredforduló óta a kitermelés napi 3,2 millió hordóról 900 ezerre zuhant. Szakértői becslések szerint körülbelül
Érthetően egy ilyen hosszú megtérülési idejű és kétes befektetéssel szemben a piaci szereplők rendkívül óvatosak.
Az olajért indított háború narratíváját az amerikai kereslet is csak részben igazolja. Az Egyesült Államok ugyanis olaj és földgáz tekintetében is önellátóbb, mint valaha. A palagáz- és palaolaj-forradalomnak köszönhetően az USA mára nettó exportőrré vált.
Mert bár Amerika világelső palaolaj-kitermelésben, komoly nehézséget okoz számára, hogy a palaolaj egy könnyű típusú nyersolaj. Ezzel szemben az USA Mexikói-öböl menti finomítói még mindig a venezuelaihoz hasonló nehéz nyersolajak finomítására vannak optimalizálva. Tehát az amerikai finomítók nagy része nem kompatibilis azzal a nyersolajjal, amit az országban kibányásznak. Ezért is történhet meg az, hogy amíg az Egyesült Államok palaolajat exportál, napi több mint 6 millió hordó nehézolaj behozatalára szorul, főként Kanadából, hogy a finomítóit ellássa.
Egy potenciális rezsimváltás, a jelenlegi szankciók feloldása és egy amerikai tőkeinjekció helyreállíthatná a termelést Venezuelában. Washington pedig minden bizonnyal jó pozíciókkal rendelkezik majd egy Nicolás Maduro utáni Venezuelában. A helyi ellenzék vezetője, az idén Nobel-békedíjjal kitüntetett María Corina Machado ugyanis jobboldali (populista) politikus, nem mellesleg Trump szövetségese.
Machado hangsúlyozta, hogy amennyiben Maduro rezsimje megdől, Venezuela nyitott lesz egy 1700 milliárd dolláros befektetésre, és körülbelül ötszáz céget tervez privatizálni. A privatizált cégek közt több mint valószínű, hogy ott lesz a venezuelai állami olajvállalat, a PDVSA is.
A Venezuelából származó extra kínálat nemcsak az USA jelenlegi nyersolaj-dilemmáján enyhítene, jótékony hatást gyakorolna annak gazdaságára is. Egy stabil és növekvő venezuelai import ugyanis csökkentené a termelési költségeket és az inflációt, valamint növelné a fogyasztást. Mindemellett pedig árleszorító hatással lenne a nemzetközi olajárakra, és stabilizálná az energiapiacot.
A venezuelai olaj azért is fontos, mert képes csökkenteni a közel-keleti és az orosz olajexportőrök dominanciáját a világpiacon. Ez áttételesen akár Európa és Magyarország számára is előnyös lehet.
A rózsaszín hullám és a Monroe-elv
A jótékony gazdasági hatáson felül a Trump adminisztrációnak komoly geopolitikai motivációi is vannak. A latin-amerikai térségben az USA hegemóniájával szemben rendre baloldali populista, Amerika-ellenes alternatívák jelennek meg. Ennek volt része Evo Morales Bolíviája, Lula Brazíliája, illetve Hugo Chávez Venezuelája, ahol azonban a pink tide-nak (rózsaszín hullámnak) nevezett jelenség Maduro katonai diktatúrájába torkollott.
Az ország gazdasági és politikai elszigeteltsége, az ott zajló társadalmi katasztrófa és az amerikai szankciók pedig arra sarkallták a Maduro-rezsimet, hogy szorosabbra fűzze a viszonyát Pekinggel és Moszkvával. Csakhogy
A Monroe-elv 1823 óta az Egyesült Államok külpolitikájának egyik alapelve. A doktrína szerint más nagyhatalmak nem terjeszkedhetnek Latin-Amerikában, mert arra az USA a saját érdekszférájaként tekint. A venezuelai beavatkozással a Trump-adminisztráció valójában ezt szeretné megvédeni, különösen mivel Kína a nemzetközi terjeszkedésben egy új gyakorlatot vezetett be. Ennek lényege, hogy nem hagyományos, például katonai, hanem úgynevezett soft power eszközökkel – külföldi közvetlentőke-befektetés (FDI) vagy hitelek révén – gyakorol nyomást egy adott országra. Ez Venezuelában is folyamatban van. Kína az elmúlt másfél évtizedben több tízmilliárd dollárnyi hitellel támogatta a Chávez-, majd a Maduro-rezsimet, amiért cserébe Venezuela olajjal fizet.
Természetesen Peking tisztában van azzal, hogy a hitelt Caracas egyhamar nem téríti vissza. Ez viszont Kínának duplán kapóra jön. Egyrészt profitál abból, hogy olcsó olajimportot biztosít magának, másrészt viszont Venezuelát kvázi gazdasági lélegeztetőgépen és ezáltal politikai függésben tartja – sok más országhoz hasonlóan.
A kínai terjeszkedés Venezuelában azt a globális dinamikát is tükrözi, miszerint Peking nyíltan kihívja az USA hegemóniáját és a nyugati világrend létjogosultságát. A Trump-kormányzat tehát a regionális kereskedelmi és politikai jelentőségét igyekszik megőrizni, ezen felül pedig megakadályozná, hogy Kína lépjen a helyébe Latin-Amerikában.
