A nagyszerb és az önálló helyi identitás között őrlődő, megosztott országként, az orosz kontrollú szerb ortodox egyház komoly befolyásával együtt léptethetik az EU-ba Montenegrót. A folyamat mégis annyira fontos az Európai Bizottságnak, hogy olykor maguk láttamozzák a törvényeket, a helyi kormány pedig van, hogy Whatsappon pörgeti le az üléseket, hogy tartsák a tempót. És mindezt még a magyar kormány is aktívan támogatja. Bukovics Martin nagyriportja a Kotori-öböl mellől, a fekete hegyek közül.
Miközben a nagy narratíva Ukrajna EU-csatlakozásáról szól pro és kontra, az orosz-ukrán háború árnyékában van egy apró balkáni ország, ami jelen állás szerint éveken belül tagja lesz az Európai Uniónak, mindezt úgy, hogy ebben a magyar kormány nemhogy nem gáncsolja, hanem aktívan segíti. A 600 ezer lakosú Montenegró 2028-ra, de legkésőbb 2029-re az Európai Unió tagja lehet – ebben nemcsak helyben, de Brüsszelben is biztosak. Whatsappon lezavart kormányülések, kiüresített államkassza, nagyszerb nemzeti álmok, sikerkényszer: Podgoricában, Nikšićben, Ulcinjban és Strasbourgban ástunk mélyre, hogy megtudjuk, mi van a hangzatos szólamok mögött.
***
A fekete hegy országa – akár az olasz Montenegró, akár a délszláv Crna Gora elnevezést fordítjuk le, ez lesz a megfejtés. Akár repülőn szállunk le a podgoricai repülőtéren, akár autóval jövünk Szerbia vagy Bosznia-Hercegovina felől, a magas hegyek gyönyörű látványát nem tudjuk kikerülni. A kicsiny, mindössze 620 ezer lakosú Montenegró fővárosában, Podgoricában lakik – azt mondják – az ország legalább harmada. Neve árulkodó: annyit tesz, hogy a hegy alatt. Egy nagy fennsík terül el körülötte, ami egészen a montenegrói-albán határt jelölő Skadari-tóig húzódik, és olyan kedvezőek a mediterrán forró száraz nyarat, enyhe telet jelentő klimatikus viszonyok, hogy itt, rögtön Podgorica határában található egész Európa legnagyobb összefüggő szőlőterülete is.
Noha Montenegró eredeti fővárosa a Kotori-öböl fölött, a hegyekben található és emiatt jobban védhető Cetinje volt, az eredetileg apró és muszlimok lakta Podgorica fekvése kedvezőbbnek bizonyult. A szocializmus éveiben ezért alaposan felduzzasztották panelokkal és egy szocialista városközponttal az akkor Titogradnak hívott várost. Az építkezés ma is folyik, évről évre komplett sokemeletes tömbházakból álló lakóparkok és plázák bukkannak fel a mezőn a város minden oldalán, az ingatlanárak pedig a budapestiekkel vetekednek. Csak a hegyek alatti, dimbes-dombos részen nem építkeznek: ott villákat és római romokat találunk.
A romok ki sincsenek rendesen táblázva, a magas oszlopokra szerelt térfigyelő kamerákból lehet kikövetkeztetni, hogy merre kell keresni őket. Van körülöttük egy alumíniumkerítés, egy nyitott kapu és egy tábla arról, hogy az állagmegóvásra valamikor szereztek EU-pénzeket. Meg egy bezárt fabódé, amit nem használ senki. Az egymásra merőleges utcákból álló, azaz a római urbanisztika szabályait magán viselő, a Krisztus utáni I. századra eredeztetett város, Doclea egykori épületeinek alapjai még a méteres gazból is jól láthatóan kiemelkednek. Noha a Balkánon megszokott, hogy mostohán bánnak a történelmi örökséggel, ennek minősített esete, amit ezekkel a romokkal művelnek – pláne mivel itt, a Morača és a Zeta folyók összefolyásánál kezdődött Montenegró története.
Noha addigra földrengések és a gótok támadásai miatt már nem volt lakott, a IX. század környékén ideérkezett szlávok a római városról nevezték el az első montenegrói államalakulatot, a latin Doclea névből saját fonetikájuk szerint megalkotott Dukljai Királyságot. 1077-ben ez volt az első délszláv állam, amelynek a római pápa adott koronát, a Rex Sclavorum, a szlávok királya címmel együtt. Ugyan a terület később a középkori szerb királyság része lett és azóta is rendszeresen van dolga egymással a két országnak, Montenegró nem Szerbia, nem annak valamiféle leágazása, hanem egy másik sztori – aminek a megértéséhez rendre vissza kell majd nyúlni kicsit a múltba.
Gavin Hellier / Robert Harding Premium / AFP Az óváros és a hegyek a Kotor erőd falairól nézve Montenegróban.
Ljubomir Filipović Arizonában él, Zoomon bejelentkezve az irodájában látványosan kihelyezte maga mögé a montenegrói mellett az amerikai zászlót is. Politikai elemző, geopolitikai szakértő, az egyik legolvasottabb montenegrói portálon, a CDM-en napi rovatot visz. Mint meséli, a függetlenségnek és az államiságnak ezeréves története van. A római kori Docleával kezdi: a mai Montenegrón keresztül húzódott a Nyugatrómai és a Keletrómai Birodalom határa, és ugyanaz a vonal jelentette a határt Velence és az Oszmán Birodalom, majd később a Habsburg Monarchia és az Oszmán Birodalom, azaz a nyugat és a kelet között.
„Ugyan a török uralomnak sokáig ellenálltak, 1496-ban az Oszmán Birodalom elfoglalta Montenegró nagyrészét – ekkor a törökökkel a hegyekben harcoló montenegrói társadalom visszatért a klánszerű működéshez, a klánokat pedig a vladikának, fejedelemnek nevezett mindenkori ortodox püspök fogta össze. Miután az ortodox püspököket köti a cölibátus, a tisztség nem tudott apáról fiúra szállni, így azt mindig az unokatestvér kapta. A vladikák a montenegrói kontinuitást jelenítették meg az új török valóságban.” A 19. században a vladikák dinasztiája végül királyi családdá vált, Montenegró pedig 1878-ban független és szekuláris állammá, amely részt vett a balkáni háborúkban és az első világháborúban is, utána pedig Jugoszlávia autonóm és a többiekkel egyenlő jogokat kapott tagköztársasága lett. Mint mondja, a külső felületes szemlélő talán azt gondolhatja, hogy Montenegró Szerbiából vált volna ki 2006-ban,
de nem, sosem volt része Szerbiának – mindössze ez a két ország maradt a végén Jugoszláviában.
A szerb szál azonban neuralgikus pont Montenegróban, a szerbek többsége szerint Montenegró is egy szerb sztori.
A Balkán országai annak az áldozatai, hogy későn, a 19. század végén kezdtek bele a nemzetépítésbe, miután ezek a konstrukciók viszonylag sikertelenek lettek, hiszen egymással versenyeztek – így Filipović. Montenegróban a királyi család pedig a szerb konstrukciót, a nagyszerb nacionalizmust támogatta, miután a vladika gyökereikre hivatkozva szerették volna uralni Szerbiát is. Végül a jugoszláv egység győzött, és egészen a kilencvenes évekig nem bolygatták a kérdést helyben.
Miért vált Montenegró függetlenné?
Ahhoz, hogy Montenegró függetlensége ismét felmerüljön, a délszláv háború borzalmai kellettek – és az, hogy egyre hangosabbak lettek helyben azok, akik ki akartak maradni belőle. Miodrag Vlahovič, a 2006-ban önállósodott ország első külügyminisztere, a kilencvenes évekbeli békemozgalom egyik vezetője Podgorica falusias hangulatú muzulmán óvárosában adott interjút (a komplett beszélgetés itt olvasható vele) – ő akkoriban egy kis, liberális és függetlenségpárti, mondhatni szeparatista pártban politizált, amely állásponttal akkor még kisebbségben volt. A kilencvenes évek elején szerinte Montenegrót Slobodan Milošević és a nagyszerb nacionalizmus önkéntes foglyaként kell elképzelnünk: „Az emberek nagyrésze támogatta a belgrádi vonalat – részben az amiatti félelemből, hogy ha nem teszünk így, akár itt is kitörhet egy polgárháború.” A belgrádi állampárt montenegrói lerakatában 1996-1997-ben belharcok törtek ki, az elégedetlen frakció az élén Milo Đukanović-tyal átvette a párt és az ország irányítását, és miután látták, hogy Milošević regnálásának csúnya vége lesz, szembefordultak vele – ehhez pedig kapóra jött nekik a függetlenég mint célkitűzés.
Montenegró első embere Milošević hátba szúrásával, nyugatos szólamaival gyorsan a nyugat kedvencévé vált.
Így és ezért sikerült semlegesnek maradnia 1999-ben, amikor a NATO Koszovó oldalán beavatkozva a konfliktusba Szerbiát bombázta. Majd miután 2000-ben a szerbek lemondatták Miloševićet, a függetlenné válás halogatásával taktikailag elkezdtek időt húzni, hogy se az új, demokrata belgrádi kormányt, se a nemzetközi partnereket ne haragítsák magukra. Az egyik legerősebb partnerük Németország volt akkoriban: az, hogy Milošević bukásával szinte egyidőben engedték használni nekik a német márkát (majd az eurót) a hiperinflációtól fulladozó jugoszláv dinár helyett, és nem kellett újra bevezetniük az 1918-ig használt montenegrói perpert, óriási segítséget jelentett abban, hogy leváljanak Belgrádról és működjön a montenegrói gazdaság. Meg abban is, hogy demonstrálják: ők a nyugathoz akarnak tartozni, ezért kell nekik annak pénze – eleve ezzel érveltek a függetlenség mellett, mondván Szerbiával együtt annak múltja és cipelt terhei (háborús bűnök, Koszovó ügye) miatt csak nagyon soká vagy soha nem lesznek EU- és NATO-tagok, egyedül viszont simán. A világ azonban nem akart még egy erőszakos konfliktust a horvátországi, a boszniai, majd a koszovói háború után – éppen ezért az EU a 2006-os montenegrói függetlenségi népszavazáson az igenek arányának küszöbét a szokásos 50%+1 szavazat helyett megemeltette a leadott voksok 55 százalékára, mondván, azt úgysem érik majd el, ha viszont mégis, a népakarat legalább egyértelmű lesz. Utóbbi történt: 55,5 százalék szavazott a függetlenség mellett, 44,5 ellene.
Mint az akkori külügyminiszter fogalmaz: „A régió más országaival ellentétben mi mindezt békésen, demokratikusan, vérontás nélkül értük el. Ez történelmi precedens volt azon Montenegróban, amelynek múltja tele van háborúkkal és függetlenségi felkelésekkel.” Pláne úgy, hangsúlyozza, hogy a bosnyák és albán kisebbségek nélkül nem jött volna össze az 55%. Mint Miodrag Vlahović meséli, őt sokan kinevették, amikor azt hangsúlyozta, hogy még ha Mahatma Gandhi is lenne hatalmon Belgrádban, ők akkor is függetlenek akarnának lenni: „Ez nem Miloševićről szólt. Ez történelemről, hagyományról, identitásról, nemzeti érdekekről, stratégiai irányról és a jogainkról szólt. Mert Montenegró létezik, és kik vagyunk mi, hogy tagadjuk évszázadok lenyomatát és tapasztalatát?”
A rossz nyelvek és főleg cinikus belgrádi hangok szerint azonban a függetlenségi folyamatot hol a miniszterelnöki, hol az elnöki posztról levezénylő Milo Đukanović bizniszei és azok védelme jelentették a fő szempontot – elvégre ha addigi kiskirálysága önállóvá válik, övé lesz ott az ügyészség, a bíróság, minden, ha pedig a nyugat szája íze szerint kormányoz, úgy nemzetközi védelmet is kaphat. Számos oknyomozó cikk őt sejti a kilencvenes évek nagy montenegrói cigarettacsempészetének hátterében – amivel nemcsak a háború alatt Jugoszláviára kivetett szankciókat élték túl, de látványosan meggazdagodott ezalatt a politikus komplett családja, akik ma az országban bankot, hoteleket, nagyvállalatokat tulajdonolnak. A Đukanović politikai szövetségesének számító Miodrag Vlahović árnyalja a képet: szerinte mindig minden attól függ, milyen nézőpontból és milyen érdekből beszélünk róla:
1994-ben egy olasz diplomata kimondta nekem, hogy a dohánycsempészet tulajdonképpen az olasz szürkegazdaság exportja a Balkán felé. Tíz évvel később aztán az olaszok feljelentették emiatt Đukanovićot és másokat.
Az országot 1991-2020 között gyakorlatilag egy személyben uraló, „az első blikkre is a térség legkarizmatikusabb maffiafőnökének kinéző” Đukanović Montenegrójáról mindenki tudta Brüsszelben, hogy egy maffiafészek – magyarázza egy névtelenséget kérő, a balkáni bővítéssel évtizedek óta foglalkozó európai parlamenti képviselő Strasbourgban. Mint a politikus mesélte, amikor 2018-ban a helyi illegális dohánybiznisz után nyomozó helyi tényfeltáró újságírót, Olivera Lakićot egy ismeretlen lábon lőtte, egy brüsszeli EP-delegáció felkereste a montenegrói vezetőt, hogy az elmagyarázza, hogyan fordulhat elő ilyesmi egy EU-tagjelölt országban. Ő a történteket a nyugati politikusok megdöbbenésére azonban nem a montenegrói sajtószabadság, hanem az ország jó külföldi megítélése elleni támadásként értékelte, majd nagy átéléssel és részletességgel ecsetelni kezdte, hogy ha valakit a térde alatt egy bizonyos ponton eltalálnak, ott sem csontot, sem vénát nem ér a golyó, viszont hatalmas fájdalmat képes okozni. „Tátott szájjal hallgattuk a döbbenettől” – így az EP-képviselő. Hogy ki rendelte meg a támadást, nem tudni azóta sem, az ügy még mindig bírósági szakaszban van, és hamarosan elévülhet.
Azt még ellenfelei is Đukanović javára írják, hogy a vége felé egyre demokratikusabban kormányzott, a korrupció és családja meggazdagodása azonban fegyvertényként kevés volt ahhoz, hogy ellenzéke sikeresen leváltsa. Ahhoz a Szerb Ortodox Egyház kellett, amely 2020-ban Montenegró egyik legszebb helyén, a sziklába vájt ostrogi kolostorban ültette le tárgyalóasztalhoz az ellenzéki pártokat, hogy közös nevezőre hozza őket. Urbánus liberálisok, albán kisebbségiek, nagyszerb nacionalisták, putyinisták, nyugatos balközép – a ténylegesen kommunistáktól fasisztákig tartó koalícióra még a 2022-es magyar ellenzéki összefogás sokszínűségét szemléltető Márki-Zay Péter is irigykedve nézett volna.
A Belgrádból irányított egyház jelentős akadályt jelentett a Đukanovićék által elkezdett montenegrói nemzetépítésben, annak vezetői és pópái ugyanis igazodva a belgrádi mainstreamhez, lekicsinylően beszéltek Montenegróról, megkérdőjelezték az ország és népének létét, identitását, mondván, ők voltaképpen szintén szerbek. A hatalom problémája épp ez volt: hogy – noha a montenegróiak ötöde, az albánok és a bosnyákok muzulmánok – a hívők 70 százaléka ortodox, többségük pedig a szerbek kezében lévő egyházhoz tartozik, nem egy montenegrói nemzeti egyházhoz, mint máshol szokás.
Az egyelőre sikertelen egyházszakadás
Montenegrói Ortodox Egyház persze létezik – ez ma egy 1993-as alapítású, 2001-ben államilag is elismert vallási szervezet, amely arra hivatkozik, hogy az 1918-ig, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság alapításáig fennálló montenegrói ortodoxia, azaz a vladikák hagyományának folytatója volna. Őket az alapításkor pont Vlahović exkülügyminiszter pártja támogatta, az egyház célja pedig az, hogy magának meg-, avagy visszaszerezze az összes, a Szerb Ortodox Egyház által tulajdonolt montenegrói vagyont, ideértve az összes templomot és kolostort.
Nekik ugyanis ilyenjeik alig vannak, a szertartásokat gyakran szabadtéren vagy lakóházakban tartják.
Kotor belvárosában látványos a különbség a két egyház között: míg a szerbeké az ottani katedrális, amin gigantikus méretű szerb zászló lengedezik, addig a montenegrói egyházé mindössze egy aprócska kápolna egy eldugott szűk kis utcában. A problémájuk azonban az, hogy nem ismerik el őket autokefál egyházként – erős ellenük a szerb lobbi. (Térségbeli kontextus: a Macedón Ortodox Egyházat 2022-ben végül elengedte a Szerb Ortodox Egyház, 56 évnyi önállósodási küzdelem után autokefál státuszt biztosítva nekik.)
Az országban élő 70 százaléknyi ortodox hívők tizedét fedik csak le, Szent Jovan Vladimir alakja köré építve magukat – ő egy 1016-ban mártírhalált halt dukljai uralkodó volt, akit a Szerb Ortodox Egyház is szentként tisztel, sőt, ő volt az első szent uralkodójuk. A montenegrói nemzetépítésnek a szent azonban kapóra jön, elvégre így a Dukljával való kontinuitást vallási köntösbe is helyezheti és őrá hivatkozva plasztikusan bizonyíthatja, hogy Montenegró története régebbi az 1166-os középkori szerb államénál, pláne az 1219-ben alapított szerb egyházénál. 2005-ben, a függetlenség kikiáltása előtt konfliktus is kirobbant abból, hogy a Skadari-tó és a tengerpart közötti, 1594 méter magas Rumija-hegyre
a Szerb Ortodox Egyház jugoszláv katonai helikopterekkel felvitetett egy azóta az időjárási viszontagságok miatt elég rossz állapotban lévő bádogtemplomot,
szimbolikusan kisajátítva ezzel a szent kultuszát, elvégre addig hagyományosan többvallású, az ortodoxok mellett katolikusok és muszlimok részvételével zajló körmenetek is mentek fel a hegyre, nemcsak az ő egyházukhoz tartozók – a lépést a kutyák területkijelölő vizeléséhez hasonlító montenegrói nacionalisták szerint
ezzel Szent Jovan Vladimirt másodszorra is sikerült megölni.
Đukanović látta, hogy Montenegró legégetőbb nemzetbiztonsági ügye a Szerb Ortodox Egyház tevékenysége, elvégre ők azok, akik meghatározzák a montenegrói nemzetépítés régi ellenfelei, a helyi szerb nacionalista pártok identitáspolitikáját is – hiába vitte be időközben a NATO-ba az országot, a belgrádi befolyás megmaradt. EU-s országokban is előfordul, hogy erős az egyház, elég, ha Horvátországra, Olaszországra vagy Lengyelországra nézünk – Montenegróban azonban a Szerb Ortodox Egyház az állam és a montenegrói identitás alapjait kérdőjelezi meg, és miután a nekem nyilatkozó helyi elemzők egybehangzó véleménye szerint azt részben Moszkvából irányítják, kifejezetten a montenegrói identitás ellen dolgozik. Mint a szerb egyház kisöprését nemzetbiztonsági okokból régóta szorgalmazó Miodrag Vlahović magyarázza: „Szerbia egyháza Montenegróban egy megszálló egyház, történelmileg, jogilag és a valóságban is idegen test a montenegrói társadalomban. Ők egyszerre forrásai, platformjai, ügynökei és végrehajtói a nagyszerb nacionalista ideológiának.”
Đukanović megpróbálta helyzetbe hozni a szerbek kárára a montenegrói egyházat azzal, hogy 2019-ben elfogadtatott egy törvényt a parlamenttel, miszerint minden egyháznak bizonyítania kell, hogy a már 1918 előtt épített ingatlanjaik a montenegrói függetlenség 1918-as elvesztése előtt is az ő kezeikben voltak. Ha pedig ez nem sikerül – mivel elég hiányosan dokumentálták az ilyesmit –, akkor az adott ingatlan tulajdonjoga az államra száll, amely aztán egy nagy és Szerbiától független montenegrói ortodox egyház megteremtése érdekében az addig kicsi montenegrói egyháznak adná ezeket tovább. A parlamenti szavazást Andrija Mandić, a nagyszerb nacionalista tábor vezetője vezetésével megpróbálták minden létező eszközzel, többek közt könnygázgránáttal megakadályozni, végül a rendőrség gázmaszkban érkező egységei őrizetbe vették őket – amire Mandić úgy reagált, az egyházáért ő kész akár meghalni is.
A Szerb Ortodox Egyház számára ez tényleg élet-halál kérdése volt, a szavazás után többezres vallási meneteket indítottak tiltakozásként és számos tömegtüntetés vette kezdetét – nemcsak a szerb egyház mellett, de a Đukanović-rendszer ellen is, amire utóbbiak tömeggyűlésekkel válaszoltak, amiken Montenegró önállóságát és identitását féltették. Az ellenzéknek kapóra jött, hogy az egyház tömegeket képes mobilizálni, és fel akartak ülni erre a vonatra ők is, így ígéretet tettek arra, hogy ha hatalomra jutnak, normalizálják az állam-egyház viszonyt.
Izgalmas volt a dilemma: maradjon a nyugatos diktátor, aki már csak bizniszei védelme érdekében is kitart a függetlenség és a montenegrói szuverenitás növelése mellett, vagy legyen vége az ottani NER-nek és legyen demokrácia, akár annak árán is, hogy miután paradox módon az odahaza az autoriter Vučićot támogató szerb egyház fogja össze az ellenzéket, a függetlenség és önállóság akár ki is üresedhet a borítékolhatóan erősödő szerb befolyás miatt?
Montenegró az utóbbit választotta.
A szerző felvétele
Amikor a nyugat és a kelet összefog
A Kotori-öbölben még október közepén is lehet fürdeni. A levegő kellemes, 24 Celsius-fok, a tenger sem hidegebb, és nemcsak az idetévedt északnémetek, hollandok merészkednek be a vízbe, hogy még egyszer utoljára úgy tegyenek, mintha még mindig tartana a nyár. A Kotori-öböl nemcsak Montenegró legszebb partszakasza, hanem egész Európáé, ez az ország egyik jelképe, büszkesége, a turizmusának alapja. Az öböl legszűkebb részén, Kamenari és Lepetane falvak között olyan gyakran jár a komp, hogy a jó egyórás partmenti autózás helyett itt percek alatt át lehet jutni a túloldalra. Az egyik komp neve Trideseti avgust, azaz augusztus 30-a. Azt hihetnénk, a naptári nyár végét jelzi a turistáknak, mintegy melankolikusan a közelgő őszre, az elmúlásra figyelmeztetve, holott történelmi a dátum: 2020-ban aznap tartották a választást, amelyen a Montenegró függetlenségét megalapozó, de közben egy korrupt és autoriter rezsiment fenntartó Milo Đukanović pártját leváltották. Erről kapta a nevét a komp, az új kormány ugyanis szimbolikusan jelezni akarta, hogy noha rendszerváltásnál kevesebb, azért kormányváltásnál több történt: vége lett a Đukanović-érának.
A BIRN újságíróhálózat montenegrói irodáját vezető, a helyi civil világból érkező, a kellemes napsütés és 20 fok ellenére a trieszti bórát idézően szeles őszi időjárásra panaszkodó Vuk Maraš megjegyzi: aki egy kicsit is követi a montenegrói viszonyokat, annak kifejezetten furcsának hathatott 2020-ban a hatalom ennyire békés és gyors, zavartalan átadása, elvégre egy ennyire nagy embertől senki nem várta volna, hogy csak úgy kiadja azt a kezéből. „Đukanović úriember módjára, csendben és visszafogottan távozott a hatalomból. Amikor 2020-ban elvesztette a parlamenti választást, azt mondta: vesztettem, ez van. Amikor 2022-ben az elnökválasztáson legyőzték, azt mondta: kikaptam, ez van.”
Podgoricában rendszeresen látni, amint az unokájával sétál vagy játszóterezik.
Noha helyben mindenki csak találgat ezt illetően, európai parlamenti képviselő forrásom Strasbourgban tényként kezelte, hogy évekkel ezelőtt köttetett egy megállapodás Đukanović és az EU, valamint az amerikaiak között azt illetően, hogy visszavonulásakor büntetlenséget élvez, amennyiben azt békésen teszi, és előtte még szakít az oroszokkal, és az EU- és NATO-integráció felé viszi el Montenegrót. „Đukanović minden nyugati szövetségesünk számára hasznosnak mutatkozott a kritikus pillanatokban: Slobodan Milošević ellen, Koszovó elismerésekor, az ország demokratizálásakor, Montenegró NATO-csatlakozásakor. Bizonyára rengeteg barátja van nyugaton, akik nyilván mind tisztában vannak a korrupciós vádakkal, de valószínűleg nem Đukanović az első olyan szilárd és megbízható partnerük, akinél ez felmerül” – magyarázza Vuk Maraš.
A dealt Strasbourgban azzal magyarázzák: Đukanović noha elvégezte a munkát – még egy szerb-orosz puccskísérletet is leszerelt a NATO-csatlakozás előestéjén –, a jelenléte azonban egy idő után már teher volt Montenegró uniós ambícióit illetően, konkrétan kellemetlen volt az Európai Bizottságnak.
A politikus maffiavezér alakú árnyéka továbbra is rávetül pártjára, a DPS-re, amelynek ő a tiszteletbeli elnöki posztját tölti be.
Brüsszelben úgy látják, a pártrendezvényeken való szereplése mérgezi a montenegrói politikai klímát és gáncsolja a DPS megújulását is – ami azért kár a forrásom szerint, mert fiatal politikusaik jól képzettek, energikusak és tényleges alternatívát kínálnak.
A 2020-ban az Amfilohije metropolita által tető alá hozott széles koalíció igencsak sérülékenynek bizonyult, a parlamenti többségük mindössze egyfős volt. Azért a Đukanović-féle vallási törvény szerb egyháznak nem tetsző pontjait így is gyorsan sikerült módosítaniuk – ezt azonban a metropolita már nem érhette meg, aki miután a járványügyi korlátozások ellenére is százasával fogadta a híveket, covidban elhunyt. Az első, csak Amfilohije kormányának csúfolt szakértői kabinet az iránytalansága miatt szét is esett, amit aztán 2022-ben egy kisebbségi kormány követett – egy, a belgrádi irányvonalat is ügyesen figyelembe venni képes muszlim vallású, az albán kisebbségből származó politikus, Dritan Abazović vezetésével, meglepetésre a DPS külső támogatásával. Sokkal sikeresebbnek ez a konstelláció sem bizonyult, miután Abazović megegyezett a szerb egyházzal arról, hogy megvédik a vagyonukat, és ortodox templomokat csak az ő engedélyükkel lehet építeni – ami egyértelműen egy, a Đukanovićék által favorizált montenegrói egyház elleni lépés. A DPS erre rögtön megbuktatta egy bizalmatlansági indítvánnyal a kormányt – ami még egy jó évig ügyvezetett ezután.
A párt környékén azóta is óriási indulatokat vált ki a szerb egyháznak csak az említése is. Mint Miodrag Vlahović mondja: „Az egyház a montenegrói tevékenysége alapján lényegében egy terrorista szervezet, amely maffiahálózatokkal is kapcsolatban áll. Azok titkosszolgálati lehallgatásaiból kiderült, hogy a szervezett bűnözői csoportok velük egyeztették, hová rejtsenek el ezer darab Kalasnyikov-gépkarabélyt arra az esetre, ha 2020-ban nem ők (a DPS-ellenes összefogás – a szerk.) nyernének a választásokon.”
Ahol egy Whatsapp-chaten megy a kormányzás
Törvényszerű volt, hogy a 2020 előtti harminc év politikáját jelentő DPS és annak örök ellenzéke, a nyugatos irányt szidó nagyszerb nacionalisták mellé jöjjön valami új, valami más „az elmúlt 30 év” leváltásának ígéretével. Ez pedig a 2020-2022 közötti szakértői kormány 40 év alatti, külföldi egyetemeket végzett, addig pártonkívüli gazdasági miniszterétől, Jakov Milatovićtól, valamint pénzügyminiszterétől, Milojko Spajićtól jött végül. Ők az „Európát most” nevű mozgalmukkal az EU-csatlakozásra mint vágyra alapozva, a technokrata populizmust csúcsra járatva végső győzelmet arattak először a 2022-es elnökválasztáson Milo Đukanovic fölött, majd megnyerték a 2023-as előrehozott parlamenti választást is.
A mai Montenegrót ők határozzák meg – persze csak részben, ugyanis Milatović államfő és a miniszterelnöki posztot elfoglaló Spajić közben elhidegült egymástól és egymás riválisa lett, utóbbinak pedig csak a nagyszerb nacionalistákkal közösen van parlamenti többsége. A parlament elnökének így azon Andrija Mandićot tették meg, aki korábban a NATO-t a szabadság ellenségének, Oroszországot az ortodox értékek védőjének nevezte – ő a házelnöki pozíciójánál fogva betekintést kaphat titkos NATO-dokumentumokba is. De úgy tudni, az ország gyakran szűrt infókat kap 2021 óta, amikor maga a titkosszolgálat vezetője tett publikussá CIA-ügynökökről anyagokat.
Az „Európát most” sikerének fő oka – magyarázza Mladen Grgić közgazdász, a 2022-ben megválasztott államfő, Jakov Milatović korábbi gazdasági tanácsadója egy Morača-folyó melletti belvárosi teraszon egy gyömbértea mellett – a messiásvárás. Pontosabban Šćepan Mali Montenegró-szerte ismert története. A XVIII. század második felében Maliról, egy gyógynövényes fickóról mindenki azt hitte, ő volna a meggyilkolt orosz III. Péter cár, akit valójában szerintük nem is öltek meg, hanem Montenegróba menekült – az emberek pedig a klánok folyamatos összetűzései miatt reményt keresve megtették ezt az embert Montenegró uralkodójának. Šćepan Mali a klánok egyesítésével létrehozta az első intézményeket és két vladika között uralkodva lerakta a modern állam alapjait – ez ugyan népmesének is hangozhatna, de száz százalékban igaz történet.
Szerző felvétele Mladen Grgić
A fizetések a 2020-as kormányváltás előtt jó tíz éven keresztül stagnáltak Montenegróban, pár százalékkal emelkedtek csak annak ellenére, hogy a GDP ennél magasabb ütemben növekedett. Majd jött a 2020-as választás, Đukanovićék leváltása, aztán a covid, a nagyszerb nacionalista identitáspolitizálás, és az emberek teljesen belefáradtak a politikába – mígnem hirtelen jött egy ember, aki annyit mondott csak a montenegróiaknak: egy éven belül gazdagok lesztek. „Spajić óriásplakátokra rakta azt a leginkább spamekből ismerős szöveget, hogy ön október 1-jétől 1000 eurót fog keresni. Az emberek pedig nem hülyék. Látták, hogy két választási lehetőség van: az egyik oldal azt mondja, fiskális szigor kell, mert gyenge a gazdaság, míg a másik 1000 eurót ígér. Nyilván tudták, hogy hazugság az 1000 euró és be lesznek csapva, de úgy számoltak, hogy ha Spajić végül csak 100-zal ad többet, mint amennyi most van, azzal ők már jobban járnak” – így Mladen Grgić.
A mozgalom iránti bizalom a Spajić-Milatović-páros minisztersége alatti intézkedéseikben keresendő – ahogy pártjuk neve is. Az „Európát most” néven eredetileg egy 2022-ben bevezetett intézkedéscsomagot értettek, ami a gazdaság kifehérítése érdekében pusztán regisztrálta a nyilvánvalót: havi 250-ről 450 euróra emelték a minimálbért és egyúttal járulékmentessé tették, azaz onnantól kezdve a munkáltatók tisztán és legálisan is odaadhatták azt az összeget a dolgozóiknak, amit addig az alacsony minimálbérrel és egy borítékkal együtt kaptak. A háttere ennek az volt, hogy az állam átszervezte az egészségügy finanszírozását – azt a járulékok helyett egy másik zsebből állta.
Spajić azonban nem állt itt meg, a 2023-as választásra a pártja támogatottságát erősítendő ígért egy második csomagot, amit Mladen Grgić a makroökonómiai populizmus iskolapéldájának tart. Az „Európát most 2.” elnevezésű csomag ígérete szerint minden munkavállaló bére évről évre lineárisan 25 százalékkal fog nőni, egy munkanap csak 7 órából áll, a minimálbér pedig kezdésként 700 euró lesz az addigi 450 helyett. A 700 eurós minimálbér nem valósult meg: az érettségivel rendelkezők minimálbére 600 euró lett, a diplomásoké 800 – az emelés mértéke pedig leragadt 4-5 százaléknál. Az államigazgatásban emiatt senki sem akar vezető lenni, mert egy osztályvezető és a legalacsonyabb rangú beosztottjának fizetése között mindössze 30 százalék a különbség, miközben a felelősség egészen eltérő. Mladen Grgić csak fogja a fejét: „Ez egy kísérlet. Nem tudok olyan országról, ami bevezetett volna hasonlót, sőt, egy olyan helyi közgazdászról sem tudok, aki részt vett volna a kidolgozásában vagy méltatná azt.”
„Ha növeled a béreket, az növeli az árakat, amivel oda a versenyképességünk. Tulajdonképpen importra költjük a pénzt, azaz másokat gazdagítunk vele, vagyis Spajićék azt érték el a kísérleteikkel, hogy mások többet értékesíthessenek nekünk” – így Grgić. Mint mondja, az intézkedések hatására a kormánynak nem lett pluszforrása, a redisztribúcióból, a nyugdíjalapból és a kiesett bevételek miatt felvett hitelekből származó pénzeket osztogatja csak. A második csomag bevezetésével a kormány el is vesztette a vonzerejét, elvégre az infláció, az államadósság és az újabban az IMF-től érkező nemzetközi kritika delegitimálja őket az emberek szemében – és miközben már a nyugdíjalapból is költenek, az „Európát most” mozgalom támogatottsága csökken, míg a szerb pártoké nő.
A montenegrói gazdaság szerkezete rendkívül előnytelen: nagyrésze turizmusból és a szolgáltatószektorból áll, ott van még a diaszpóra hazautalt pénze és a külföldi beruházások, érdemi termelés az országban nincs. Márpedig a turizmusban nincs semmiféle technológiai innováció, az évszázadok óta ugyanazon alapul, és így is alacsony árrésekkel dolgozik, ráadásul két éve lejtmenetben van. A montenegrói sajtó évek óta arról cikkezik, hogy borzalmas az infrastruktúra a tengerparton (a négysávos Tivat-Budva-út évek óta épül), a légiközlekedési összeköttetések hiányosak (a legtöbb podgoricai ma már inkább Tiranából repül), magasak az árak és rossz az ár-érték arány, az áfaemelés miatt elégtelen a megtérülés a turisztikai vállalkozások számára, és nincs elég munkaerő sem, miután mindenki inkább Dubrovnikban dolgozik a helyi bérek többszöröséért. Mint a korábban a tengerparti Budvában alpolgármesterkedő Ljubomir Filipović meséli:
A szezonban pár hónap alatt mindenki meg akarja magát annyira szedni, hogy az év többi részében kényelmesen ellehessenek az állami állásaikban, ahol aztán tulajdonképpen nem csinálnak semmit.
Szerző felvétele
Miközben a közélet légköre sokak szerint érezhetően szabadabb lett a 2020 előtti időkhöz képest, a kormány nagyobb fokozatra kapcsolt azt illetően is, hogy a saját pártkádereit, aktivistáit és azok családtagjait az állami intézményeknél és cégeknél kezdi el foglalkoztatni – így vásárolják meg az újságíró Vuk Maraš szerint az emberek szavazatait. Mint mondja, a 2020-ig tartó Đukanović-érához képest a duplájára nőtt a közalkalmazottak száma, és ma már ki se rúgják őket onnan, ha esetleg kritikát fogalmaznak meg a kormány irányvonalával kapcsolatban. Az államapparátus felduzzasztása miatt a magánszektorban egy darabig jelentősen megnőttek a fizetések, hogy versenyezni tudjanak az állammal, de ma már nem nagyon tudnak – miközben a fizetésemeléseket elviszi az infláció. Egy sor ember, aki a privátszektorban is elhelyezkedhetne, ezért inkább állami alkalmazott lesz, mert ott a szakszervezetek a követeléseikkel úgyis felnyomják a béreket.
Hogy a kormány mit miért csinál, jó kérdés. Kritikusat kérdezni nem könnyű tőlük: a miniszterelnök a 2023-as megválasztása óta csak a teljesen ellenőrzött kérdéseket feltevő állami médiába teszi be a lábát, az újságírói kérdésekre és adatigénylésekre vagy lerázó vagy irreleváns válaszokat adnak. Egyszer egy tévéműsorban megkérték Milojko Spajić miniszterelnököt, hogy sorolja már fel az összes minisztériumot és minisztert, ő kínjában csak röhögött ezen. Annak ellenére, hogy mindössze 620 ezren lakják Montenegrót, a kormányban huszonöt miniszter ül, ezen felül még hét miniszterelnök-helyettes, vannak területek, amikért két-három minisztérium is felel – ez azért van, mert minden egyes kormánypárt étvágyát ki kellett elégíteni, meséli Vuk Maraš. A hatékonyságra viszont nem lehet panasz: „Számos kormányülést és szavazást egy Whatsapp-chatben zavarnak le, van, hogy éjfél után. A kormány titkára berakja a chatbe az aktuális napirendi pontot, megkérdezi, ki támogatja, a teljesen fogalmatlanokat leszámítva lassanként mindenki rákattint a lájk gombra, majd kiadnak egy közleményt, hogy mit szavaztak épp meg.” Miközben az előző kormány még élőben közvetítette a gyakran vitákba torkolló kormányüléseket, Podgorica sokezer oldalas rendezési tervét napirendi pontként vitával és szavazással a mostaniak egy óra alatt átintették.
De kell is a tempó – azt pedig egy ideje nem helyben diktálják.
Így tuszkolják épp be Montenegrót az EU-ba
Az EU-csatlakozás kívánalmát széles konszenzus övezi ma Montenegróban, azt még a korábban nyugatellenes szólamokkal kampányoló nagyszerb nacionalista pártok is a magukénak vallják – részben Orbán Viktor miatt, mert azt látják, hogy az EU-ban még ha kényelmetlen is néha a helyzete és szűk a mozgástere, azért elfér az is, aki hozzájuk hasonlóan gondolkodik. Van, aki az elvek és értékek miatt csatlakozna, mert szeretné, ha Montenegró is liberális demokrácia volna. A többséget pragmatikusan a jobb utak, jobb esélyek, jobb fizetések és nyugdíjak ígérete vonzza – még ha itt sincs érdemben kommunikálva, hogy az életszínvonal javulása nem a tagság automatikus velejárója.
Montenegró az EU számára is vonzó: az Adria beltengerré tétele stratégiai cél. Igaz, ehhez szükségük lesz Albániára is, de a fő ok nem ez az interjúalanyaim szerint, hanem az, hogy
az Európai Bizottságnak égető szüksége van arra, hogy fel tudjon mutatni egy sikertörténetet, hogy kijöhessen a necces járványkezelés, az Oroszország elleni felemás megítélésű szankciók és az orosz-ukrán háború árnyékából.
Mint Vuk Maraš mondja, Montenegró ideális tagjelölt: „Kicsik vagyunk, a 600 ezer lakosunk kevesebb, mint a frankfurti agglomeráció. Az EU-s munkaerőpiaci liberalizációban már részben benne vagyunk – horvát és német munkavállalási papírokat itt nem ügy gyorsan megkapni –, aki akart, az már elment. Nemrég lettünk tagjai a SEPA-nak, a közös európai fizetőrendszernek. A közös piacra sem jelentünk fenyegetést – lényegében semmit nem gyártanak itt, szinte csak turizmusból élünk –, legfeljebb egy új, apró piaca leszünk az EU-s cégeknek, ami nem feltétlenül vonzó nekik, mert költséges ide szárazföldön eljutni. És egy szomszéddal sincsenek komoly, nyitott vitáink.”
Az ellenzéki politikus, Ivan Vuković szerint Oroszország 2022-es ukrajnai inváziója óta jelentősen felgyorsultak az események: „Az első Kijevre hulló bombákat látva az EU vezetői ráébredtek a jelen geopolitikai kihívásaira. Az utóbbi időben nagyon intenzív adminisztratív támogatást kapunk a nemzetközi partnereinktől, ilyen pár éve még nem volt.” A nemrég elnöki tanácsadóként még a 2028-as csatlakozási céldátumért kampányoló Mladen Grgić elmondása szerint Podgorica helyzetét mindenki irigyelheti most: „Az Európai Bizottság keményebben erőlteti a csatlakozást, mint amennyire mi tesszük. Nekik ez most a projekt, amiért mindent megtesznek. Ennyire könnyű még soha nem volt nekünk ez a folyamat. Korábban kifejezetten technikai volt a kapcsolatunk velük, de most, hogy az EU-bővítésnek politikai és geopolitikai kontextusa is lett, hirtelen toleránsak lettek.”
Szerző felvétele Ivan Vukovic
Sorolja is, hogy ez konkrétan mit jelent. A kormány szerinte semmilyen érdemi szerkezeti reformot nem hajtott végre, az EU-irányelvek átültetésének minősége gyenge színvonalú, puszta kozmetikázás, ahogy a jogállamiság helyzete is siralmas, de az eurokraták ilyenkor becsukják a szemüket. „A kormány úgy látja, hogy azon túl, hogy ne okozzon nagyobb problémákat, tulajdonképpen semmit nem kell csinálnia, mert így is, úgy is felvesznek minket.” Sőt, van olyan is, amikor az Európai Bizottság bizonyos követelmények meg nem léte esetén a szemét még csak be se csukja, hanem inkább megkérdezi: „Jó, de 2035-ig meg tudjátok csinálni? A montenegrói kormány erre megígéri, hogy hát persze. Erre a Bizottság: jó, akkor ezt is kipipáltuk.”
A helyi BIRN irodát vezető Vuk Maraš konkrét példát is hoz erre – az új médiatörvényt, aminek megszövegezésében szakértőként maga is részt vett. „A kormány a törvényjavaslat elfogadása előtt beleírta, hogy a közmédia kormányzati ellenőrzés alatt maradjon. Pont ilyeneket csináltak anno Đukanovićék is. Igaz, öt éve az EU ezeket nem fogadta el tőlük, ma viszont már szemet huny fölöttük és azt mondja: jó, majd később valahogy rávesszük őket, hogy ne akarják kontrollálni a közmédiát, csak haladjunk végre.”
A montenegrói kormány és az Európai Bizottság napi kapcsolatban áll egymással. Ha Podgoricában valami elakad, Brüsszelben rögtön javasolnak megoldást vagy szakértőket, akik értenek hozzá. Miután rendes balkáni szokás szerint kormányváltáskor Montenegróban is kisöprik a komplett adminisztrációt, nem nagyon maradt kompetens szakember a bürokráciában. Volt olyan interjúalanyom, aki szerint az nem feltétlenül rossz, ha a korrupt hivatalnokok helyére tapasztalatlanok érkeznek, csakhogy az újak annyira felkészületlenek, hogy az rosszabb, mintha korruptak lennének. Az Európai Bizottság emiatt ötven hivatalnokot állomásoztat Podgoricában, miután a montenegrói kormány maga kért és várt brüsszeli segítséget a csatlakozási folyamat teljesítéséhez.
Marko Sošic fiatal, Skóciában végzett politikatudós, aki egy podgoricai think tank, az Alternatíva Intézet részéről maga is részt vett korábban a csatlakozási tárgyalásokon. A helyi újgazdagok és nyugati üzletemberek által kedvelt, egy óriási, nyugati divatmárkák üzleteivel teli pláza köré épült lélektelen City Kvart nevű negyedben találkoztunk egy amúgy kiváló olasz pasticceriában, ahol hosszasan ecsetelte, hogyan kell a brüsszeliek helybeli munkáját elképzelni: „A halászati fejezet kapcsán konstans ott ül egy uniós delegáció az agrárminisztériumban és osztja a feladatokat, hogy ki mit csináljon. A munkába későn jövő, onnan korán lelépő minisztériumi dolgozók nem ehhez a tempóhoz voltak eddig szokva, és mindig reklamálnak, hogy hadd menjenek már ki legalább a kávészünetre. Sosem látott nyomás alatt vannak, hogy szállítsák az eredményeket.”
Mint Sošic meséli, minden egyes csatlakozási fejezetnek van egy civilekből álló munkacsoportja. Ők a pénzügyi fejezetében vettek részt, de miután rájöttek arra, hogy csak díszletnek kellenek és semmi ráhatásuk nincs arra, mi kerüljön bele akár csak a vázlatokba, kiszálltak. „A minisztérium csinál mindent. Meg se kérdeztek minket, konzultációk se voltak – legutóbb azt találták ki, hogy csak évi egy ilyen találkozó legyen.”
Ez azért is furcsa, mert korábban az EU mindig üdvözölte a civil társadalom kritikus észrevételeit: azt Brüsszelben elolvasták, megrágták és nyomást gyakoroltak a kormányra, hogy változtassanak a javaslaton. Szerinte ma is tudják, amikor rossz egy javaslat, de szemet hunynak fölötte. Volt olyan törvény, amit úgy fogadtak el, hogy ordító hibák, elgépelések és helyesírási hibák maradtak benne – de mivel ezekkel együtt is leokézta a Bizottság és külön kérte, hogy a képviselők úgy fogadják el őket, ahogyan ők láttamozták, a parlamenti képviselők nem fűzhettek hozzá megjegyzéseket, módosításokat: vita se volt, mondván sietni kell.
Ez nem épp demokratikus. De nem reklamálhatok, mert ha kicsit autoriter módon is, de épp bevisznek minket az EU-ba
– így Sošic, aki szerint a brüsszeliek a gyorsaság mellett akár minőségi munkára is taníthatnák a bürokráciát. „Egy ország EU-csatlakozása azért mégiscsak egy komplex és mélyreható dolog. Ha belépünk az EU-ba, én elsősorban akkor is Montenegró állampolgára leszek, és maradnak velünk a problémáink. Márpedig ha nem történnek érdemi reformok, jobb nem lesz a csatlakozás után sem a helyzet.”
A nagy kép az Európai Parlament kényelméből és kiváló választékú EP-képviselői bárjából nézve sokkal szebb és idillibb. Persze, mindig minden lehetne jobb és tökéletesebb, de azért így is jelentős előrelépések történtek a szeméthelyzetben, a demokráciát és transzparenciát érintő mutatókban, a családon belüli erőszak elleni fellépés terén, a nyolc évvel ezelőtti Montenegróhoz képest jelentős, szabad szemmel látható fejlődés történt – sorolja brüsszeli EP-képviselő forrásom. A Bizottság üzenete szerinte egyértelmű: ahol van tempó és munka, ott nem marad el a jutalom sem.
De nem csak az Európai Bizottság segíti a helyszínen Montenegrót. A magyar kormány több, mint tíz évvel ezelőtt ajánlotta fel a nyugat-balkáni országoknak, hogy kiküld hozzájuk EU-integrációs tanácsadókat, akik helyben gyakorlati segítséggel, ismereteikkel, budapesti és brüsszeli magyar kollégáik szakértelmére támaszkodva segítik az uniós csatlakozásuk előkészítéséhez szükséges kormányzati feladatok elvégzését. Klasszikus win-win sztori: a magyarok elismerést, befolyást és hálás helyi szövetségeseket nyernek, a helyiek értékes segítséget. Mind a hat nyugat-balkáni ország igent mondott az ajánlatra, pláne, mivel a szakértők – értsd: diplomaták nagyköveti rangban – fizetését és költségeit a magyar kormány állja, ami kifejezetten egyedinek számít az EU-országok diplomáciai gyakorlatában.
Montenegró először emberi és kisebbségi jogi szakértőt kért Magyarországtól, az általános ügyekkel foglalkozó Törő Csaba csak később, 2019 tavaszán érkezett Podgoricába. A most a montenegrói EU-ügyek minisztériumához tartozó Törővel egy, a magyar nagykövetség melletti kávézóban találkoztam: „Azt várják helyben, hogy adjunk nekik mintákat. Van olyan, hogy rövid idő alatt komplett intézményeket kell felépíteni – van példa arra, hogy ezt közvetlenül együtt hajtjuk végre.” Törő Csaba úgy látja, hogy a montenegrói bürokrácia el van árasztva feladatokkal, és bár alapvetően szívesen veszik a segítséget, időhiányban szenvednek.
Az, hogy a következő szűk másfél éven belül mindent el szeretnének érni, olyan nyomást és túlterheltséget jelent, amiben a felajánlott segítséget is alig győzik felhasználni, miközben tudják, hogy szükség van rá.
Mint mondja, a Magyarországgal szemben kritikus EU-országok nagykövetségein rendre meglepődnek, hogy a Balkánon ennyire progresszív dolgot finanszíroz az az Orbán-kormány, amely közben mindent megtesz Ukrajna EU-csatlakozása ellen. Pedig nem ok nélkül üzente azt nyáron Orbán Viktor a Karmelita kolostorban Milojko Spajić montenegrói kormányfő mellől, hogy míg Ukrajnát nem, Montenegrót teljes mellszélességgel támogatja Budapest:
a piacvezető montenegrói CKB bank az OTP-é, a One nevű telefonszolgáltató pedig a 4iG tulajdonában áll.
Szerző felvétele Törő CsabaSzerző felvétele
Más interjúalanyaim helyben a magyar befolyást legitimnek, a Monarchia befolyásának felelevenítésének tartják – a Habsburg Monarchiát ugyanis itt következetesen Ausztria-Magyarországnak nevezik, ezáltal ami osztrák volt, kicsit magyarrá is vált. Vannak persze, akik a magyar cégek által használt kínai hitelek vagy az Orbán-Vučić-kapcsolat miatt óvatosabbak: az újonnan megjelenő magyar cégek, mint Mészáros Lőrinc Hunguest Hotelse (Kotori-öbölbeli szállodájuk egymilliárd forintnyi közpénzt is kapott) már a nagyszerb nacionalisták térnyerésének farvizén érkeznek az utóbbi években, Andrija Mandić házelnök korábbi jobbkezét, Miša Đurkovićot pedig egyenesen az MCC-be ejtőernyőztették.
Ivan Vuković ellenzéki politikus, korábbi podgoricai polgármester, aki most a montenegrói parlament EU-ügyi bizottságát elnökli, hivatalból is optimista – nála ez valószínűleg alapbeállítás, elvégre úgy lépett be a DPS-be még Đukanović alatt, hogy korábban a pártból írta a hibrid rezsimekről szóló PhD-jét a budapesti CEU-n. Vuković podgoricai irodája a budapesti képviselői irodaházban látható szocreál bútorok által megteremtett spártai körülményekhez képest vagy tízszer jobban, minimum egy dél-olasz lakberendezési katalógus alapján van berendezve. „Egy kis országban, ahol mindenki ismeri a másikat, nehéz független intézményeket építeni, nehéz professzionálisnak és részrehajlásmentesnek lenni” – kezdi a nehézségek felsorolását. Hogy mennyire, arról itt egy ismerősöm sztorija: a kétezres években az egyik nagyobb montenegrói bank külföldi tulajdonba adásakor az átvilágításra érkezőket megdöbbentette, hogy számos esetben rendkívül hiányosak voltak a hitelbírálati papírok. Az ezen való fennakadást a helyiek nem értették: ők tudták azok nélkül is, melyik ügyfél honnan jön, milyen családból származik, azaz képes-e törleszteni, ha pedig mégsem, ki lesz az, aki végül kezeskedik érte.
Noha Vukovićnak van bőven kritikája, ellenzékiként megértő a kormánnyal, mondván, meg kell előzni, hogy bezáruljon az EU által 2022-ben kinyitott ablak, és addig annyi mindent lezárni, amennyit csak lehet: „Tény, hogy ez a minőség rovására megy. Holott pont az EU-csatlakozásunk feltételein és mikéntjén nem kellene megspórolni a munkát.” Márpedig spórolnak: az interjúalanyaim pár halászati és mezőgazdasági kérdést leszámítva nem tudtak mondani olyan területet, ahol speciális montenegrói érdekeket hangsúlyosan érvényesítenének az EU-val szemben. Marko Sošic szerint etéren a legendás, széles körben gyakorolt montenegrói életfilozófia, a samo polako (csak lazán) elve érvényesül: „Ha esetleg az EU betiltja a házi rakijafőzést vagy valami nem válik lehetővé az új szabályok miatt, nem aggódnék.”
Híresek vagyunk arról, hogy bár vannak jogszabályok, azokat a végén úgysem tartja be senki.
A leginkább látványos munkát most a montenegrói ügyészség végzi, miután az EU nyomására létrejövő jobb és függetlenebb igazságszolgáltatás nagyrészt Vuković pártja nyomába eredt, amely nem győz politikai leszámolást emlegetni mindezért. Ősszel őrizetbe vették többek közt a legnagyobb építőipari cég tulajdonosát, a korábbi rendőrfőkapitányt, az előző legfőbb ügyészt és a szervezett bűnözés ellen nyomozó különleges ügyészség vezetőjét – ezek helyi viszonylatban nagyon nagy dolgok, annak a jelei, hogy az ügyészség valamennyire felszabadult már a politikai nyomás alól.
Hogy mindez mennyire látványos, azt Törő Csaba is megtapasztalta. Egy nagyobb, jogállamisággal foglalkozó ülés kávészünetében megismerkedett egy belügyminisztériumi vezetővel, aki talpraesett, angolul jól beszélő, szakavatott, tettrekész, dinamikus embernek bizonyult. „Azt éreztem, hogy végre találtam egy olyan magas szintű partnert, akivel érdemben lehet kooperálni, akivel nem akadnak el az egyeztetések. A másnap reggel folytatódó találkozón aztán közölték, hogy az illetőt az Europol információjára támaszkodva előző nap sajnálatos módon letartóztatta a szervezett bűnözés elleni különleges ügyészség. Valószínűleg a névjegykártyámmal a zsebében vitték a rendőrségre.”
A legnagyobb kérdés most az, hogy Milo Đukanović vajon tényleg érinthetetlen-e – elvégre Horvátország EU-csatlakozása előtt is hasonló történt: ott a politikai nyomás alól felszabadult igazságszolgáltatás úgy elkezdett dolgozni, hogy a 2013-as csatlakozás előtti hónapokban egyenesen a korábbi miniszterelnököt, Ivo Sanadert küldték börtönbe. A jelenséget azóta Sanader-effektusnak nevezik, és amiatt próbálja sok EU-tagjelölt kormánya a jogállamisági csatlakozási fejezeteket addig elodázni, amíg csak lehet.
Vuk Maraš korábban több olyan NGO-nál is dolgozott, amely személyesen Đukanović ellen tett feljelentéseket, de a tapasztalata az, hogy az érdemi nyomozásnak még csak a látszatát is elkerülik ezekben az ügyekben, még akkor is, ha arról ordít, hogy lenne mit nyomozni. Kivéve, ha az Europoltól érkezik valami, mert akkor igyekeznek azt elsikálni vagy mindenféle kamu szövegekkel – mint mondjuk hogy évekbe telik lefordítani az iratokat angolról –, kimozogni, hogy az végül elévüljön. Épp ezért volt meglepő, hogy nemrég a korrupcióellenes ügynökség kiadott egy közleményt arról, hogy kivizsgálták egy NGO vádjait, miszerint Đukanović még 2019-ben nem vallott be kb. 150-220 ezer eurónyi értékű, újságcikkekben szereplő fotók alapján általa rendszeresen hordott több karórát, így a vagyonnyilatkozata nem tükrözte a tényleges vagyoni helyzetét. A kérdés az, hogy követi-e mindezt komolyabb vagyonosodási vizsgálat – a civilek azt remélik, ez csak a kezdet.
Időzített bombák
Az albánok egyik központja a tengerparti Ulcinj – itt nemhogy szerb, de montenegrói szimbólumokat is alig látni, az albán sasok virítanak mindenhol. Építészetileg ez már Albánia: a belvárosi strandon, a Mala plažán a mecset minaretje uralja a városképet, a tengerbe bemerészkedve, onnan visszanézve pedig a promenádra épült, részben befejezetlen szállodák, ahol a középső emeletről hiányzik nemcsak a berendezés, de az ajtók és ablakok is, a beton kandikál ki onnan még mindig. Húszezerfős város, a szezon utolsó napjára értem oda. Az étterem aznap nyitott ki utoljára a szünet előtt, az albán tulajdonos – önbevallása szerint „famous football legend” – pedig megörült, hogy Magyarországról jövök, mint mondta, focizott a Kecskemétben, a legjobb haverja, a szemközti pékséget üzemeltető arc családjának pedig nagy pékséglánca van Budapesten.
Szerző felvétele Félkész hotel az ulcinji strandon
Onnan tudni viszont, hogy Ulcinjban vagyunk, nem pedig Albániában, hogy németül előbb szólalnak meg a helyiek, mint olaszul – ez mégiscsak Jugoszlávia része volt egykoron. A város a középkorban rettegett kalózkikötőként működött, az Oszmán Birodalom elfoglalta, majd ide száműzte Sabbatáj Cévit, a híres zsidó álmessiást, akit itt is temettek el – egy montenegrói író ezeket a történeteket trilógiába is szőtte rengeteg, többek közt az emberi természeten és a különböző megközelítésű világvégéken való elmélkedés kíséretében (magyarul is megjelentek).
Az illető a Balkán egyik legismertebb értelmiségije, a bosnyák-görög származású Andrej Nikolaidis, aki pár rakija és pohár bor társaságában az ulcinji házában beszélt arról, miért szkeptikus a jelenlegi podgoricai felállással. Szerinte Montenegró ma annak bizonyítéka, hogy aminek elvileg lehetetlen volna működnie elméletben, az a gyakorlatban mégis működik. „A kormányban lévő pártok nagyrésze igazából nem akarja azt, hogy Montenegró egy független állam legyen, pláne nem, hogy sikeres – az a céljuk, hogy az állam működésképtelen legyen, és reális megoldásként merüljön fel egy újabb unió Szerbiával, mint ahogyan az 2006 előtt volt. Ezek a pártok azt sem szeretnék, hogy Montenegró NATO-tag legyen, holott ugye az, és a belépéstől számítva tíz évig ki se léphetünk onnan – ezért CIA-ügynökökről szivárogtatnak az oroszoknak. És igazából azt sem akarják, hogy EU-tagok legyünk, mégis halad előre a csatlakozási folyamat, de egy ponton mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy ezek a pártok valahogy leállítják majd valahogy azt, és idővel a NATO-tagságra is lesz gondjuk.” (A Nikolaidisszal készített teljes interjút itt lehet elolvasni.)
Ahogy konszenzus van helyben arról, hogy az EU-csatlakozás nemzeti érdek, úgy azt is mindenki aggódva jegyzi meg, hogy van egy erős belső és külső tényező, amely mindezt megakadályozhatja: a 2020-ban megerősödött nagyszerb nacionalisták és Aleksandar Vučić szerb államfő.
Montenegróban autózva gyakori látvány a szerb zászló és a többi nemzeti szimbólum, emellett házfalakra, támfalakra graffitizik fel az aktuális belgrádi narratívára rímelő üzeneteket arról, hogy a montenegrói kormány által már 2008-ban független államként elismert Koszovó Szerbia része volna, vagy hogy visszatér még a szerb hadsereg Koszovóba. Ugyan a montenegrói nemzetépítés a szimbolikus térben látványos a mai napig – rengeteg helyen vannak demonstratívan gigantikus montenegrói zászlók kilógatva, még a kínai hitelből épített hegyvidéki autópálya völgyhídjainak százméteres beton tartóoszlopaira is ráfestették őket –,
kicsit olyan a helyzet, mintha 2020 óta megint egy szerb-montenegrói meccset kellene nézni, és nem fociban.
Szerző felvétele A hegyvidéki autópálya völgyhídja a montenegrói zászlóval
Szerbiai kézben van több párt és az egyház mellett számos helyben releváns vállalat és médiacsoport is, amelyekkel Belgrád nagy erőforrásokat tud mozgósítani és nagy hatást is tud kiváltani. Azt mesélik, Đukanović anno Vučič felemelkedését és hatalomra jutását is nagyban támogatta, mert azt hitte, ezzel is a Montenegróra Belgrádból nehezedő nyomás ellen tud hatni – de végül egy Miloševićnél is agyafúrtabb és erősebb szörnyet kreált annak egykori propagandaminiszteréből. Mint Ljubomir Filipović meséli: „Belgrádban mind a hatalom, mind az ellenzék ugyanazt a nacionalista giccset nyomatja arról, hogy testvérek vagyunk, ugyanolyanok vagyunk – ugyanezeket mondta Putyin is Ukrajnáról. Mi erre azt mondjuk: nem, nem vagyunk ugyanolyanok. Szomszédok lehetünk, partnerek lehetünk, de ugyanolyanok nem.”
A szerb és a montenegrói nacionalizmus között alapvető a különbség: előbbi etnikai nacionalizmus, utóbbi állampolgári nacionalizmus, vagyis az előbbi szerint Szerbia a szerbeké, akik a Szerb Ortodox Egyház tagjai mind, utóbbi szerint viszont Montenegró egy többvallású, többnemzetiségű terület, amit az alkotmány és az állami jelképek kötnek össze, vagyis a montenegrói identitás magát területi, nem pedig etnikai jellegűként definiálja – abba beletartoznak a szerb, bosnyák, albán gyökerűek, így a nem ortodox vallásúak is. Az identitásválasztás Montenegróban valamennyire értékválasztás is: aki magát montenegróinak vallja, az nyugatosabb, EU- és NATO-barátabb, mint a hagyományosan tradicionalistább, Oroszország felé hajló montenegrói szerbek. Így fordulhat elő, hogy akár egy családban is vannak magukat szerbnek és magukat montenegróinak vallók.
Mint az Arizonában élő elemző, Ljubomir Filipović mesélte: Montenegróban van egy olyan rasszista felhangú szerb nacionalista ideológia, miszerint a montenegróiak volnának a legtisztább szerbek, mert nem feküdtek be a török uralomnak – a részben kormányon lévő szerb nacionalista pártok is ezt vallják, nyáron a szerb egyház vezényletével szobrot emeltek egy olyan második világháborús csetnikvezérnek, aki etnikai tisztogatásokat vezényelt le Montenegróban, és akit Hitler személyesen tüntetett ki. Filipović ezért azt várná el, hogy a nyugat erőteljesen beruházzon a montenegrói nem etnikai alapú nemzetépítésbe:
A nyugatnak a kollektív nyugat értékeit valló montenegrói média és civil szektor támogatását konkrétan a kontinens biztonságába való beruházásként kellene felfognia!
A szerbiai közvéleményre is komoly hatással lehet Montenegró EU-tagsága. A DPS-es politikus, Ivan Vuković emlékeztet, a belgrádi kormányközeli bulvárlapok évtizedek óta azt harsogják, hogy Montenegró egy diszfunkcionális, bűnözők által irányított instabil ország volna: „Vajon milyen hatással lenne az az így is a tüntetések által dominált szerb belpolitikára, ha Montenegró zöld utat kap az EU-tól, Szerbia viszont nem? Mit árulna az el Vučić teljesítményéről?” Andrej Nikolaidis úgy látja, a nagyszerb nacionalizmus az egyetlen, a sajátjai meglopását elfedni képes politikai terméke a belgrádi elitnek. „A montenegrói kormányt és a házelnököt ellenőrzése alatt tartó Aleksandar Vučić soha nem fogja hagyni, hogy csatlakozzunk az EU-hoz, mert az a nagyszerb nacionalista gondolat végét jelentené. Ha az emberek rájönnek, hogy jó csak személyivel vagy akár még azzal sem átlépni a határt, hogy több a pénzük és nagyobb a szabadságuk, és hogy eközben akár még szerbként is tekinthetnek magukra, mégis ki akarná elhagyni az EU-t és visszatérni Szerbiához?”
A meccs a 2023-as népszámlálás előtt újult ki, amikor a Szerb Ortodox Egyház vezetésével azért kampányoltak, hogy a lehető legtöbben vallják magukat szerbnek – a 33 százalékos arányuk egy kicsit nőtt is, de a relatív többség, 41 százalék továbbra is montenegrói. Szerb siker csak a beszélt nyelv terén volt: 43 százalék szerint neki a szerb az anyanyelve, a montenegrói 34,5 százaléké. A szerbek még a Wikipédiánál is lobbiztak, hogy montenegrói nyelvű oldalai ne lehessenek, nincsenek is, holott az még szorb, sziléziai és kasub vagy holt nyelveken is elérhető. (Persze, számos nyelvész és jugoszlavista értelmiségiek szerint a szerb-horvát-boszniai-montenegrói alapvetően ugyanaz a nyelv, de mint tudjuk, az, hogy mi számít nyelvnek: politika. A hivatalos horvát tele van a köznyelvi germanizmusok helyébe ültetett purista szláv szóalkotásokkal, a szerb török és angol-német-latin, a boszniai – amit az ottani szerbek és horvátok is beszélnek – török-arab-perzsa jövevényszavakkal, míg a montenegrói a kiejtésbeli sajátosságaival, két extra betűjével valahol a szerb és a horvát között található.)
Nemcsak identitáspolitikai eszközökkel próbálnak akadályt görgetni az EU-csatlakozás elé a szerb nacionalista erők. Podgorica déli határában, a repülőtér felé vezető út mellett, egy Botun nevű kistelepülésen az EU 33 millió euró értékben, vissza nem térítendő módon támogatna egy nagy, tározóval ellátott szennyvíztisztító telepet, ugyanis most gyakorlatilag tisztítatlanul folyik bele Podgorica szennyvizének nagyrésze a nemzeti parki védettséget élvező, Montenegró turisztikai kínálatának egyik legfontosabb elemét jelentő Skadari-tóba. Az oka ennek az, hogy a meglévő, 1978-as tisztító kapacitása 55 ezer lakosra lett számolva, mára viszont a főváros lakossága eléri a 180 ezret.
A miniszterelnök és az Európai Bizottság nem győzi hangsúlyozni, hogy a kérdés rendezése csatlakozási kötelezettség, alapvető feltétele a döntő fontosságúnak számító környezetvédelmi fejezet lezárásának – de egyben a szerb nacionalisták egy időzített bombája is. A hétszázfős falu polgármesterét ugyanis az egyik szerb nacionalista párt adja, aki erősen fúrja a projektet, mondván büdös lesz miatta a faluban, talaj- és vízszennyezést okozhat a létesítmény, ami a környék mezőgazdaságára is negatív hatással lehet. Egyfelől a konstruktivitás látszatát keltve azt mondja, hogy akkor lehet csak szennyvíztisztító a településen, ha a településtől északra lévő korábbi alumíniumgyár nyáron kiszáradó zagytározójával is kezdenek valamit. Másrészt azt is mondja, hogy helyi referendumon döntsenek a szennyvíztisztító megépítéséről – amire ha élve demokratikus jogukkal nemet mondanak, az jelentősen kijjebb tolja a környezetvédelmi fejezet lezárását, elvégre kell arra idő, hogy kijelöljék, kisajátítsák, megtervezzék és engedélyezzék új helyszínen a tározót, ami komoly akadályt görgethet azon cél elé, hogy 2026 végére lezárhassák a csatlakozási fejezeteket.
Hogy értsük a montenegrói belpolitikát: az elszámoltatások mellett a botuni szennyvíztározó ügye most az egyik legfontosabb napirenden lévő kérdés, az ellene tiltakozók a belgrádi Ćaciland – vagyis az az idén március óta létező terület, ahol a hatalompárti, a tüntető egyetemisták ellen tiltakozó ún. tanulni vágyó fiatalok, valójában gyakran fizetett statiszták sátoroznak a szerb parlament és elnöki palota közötti parkban – mintájára traktorokkal megerősített sátortábort is létesítettek már az építkezés területén annak érdekében, hogy addig ne engedjék elkezdeni a munkálatokat, amíg nem történt meg a népszavazás. Ezt végül december 14-re tűzték ki, de nemcsak a falu, hanem a komplett Zeta megye – ez egy pár éve Podgoricától délre fekvő részekből létrehozott területi egység – szavazni fog.
A gond az, hogy a referendum nem ügydöntő, állami projektekről helyi szinten ilyen formában csak véleményt lehet nyilvánítani – azaz politikai következményei ugyan lehetnek, de Milojko Spajić kormányfő nyilvánvalóvá tette, hogy miután a parlament megszavazta a projektet, az meg fog épülni. A Botun szerb nacionalista polgármesterét adó párt elnöke, Milan Knežević erre úgy reagált, az EU nagykövete irányít ma már mindent Montenegróban, ennek ellen kell állni. Ha esetleg a népszavazáson az ellenzők győznének, úgy az építkezés optikája nem lesz szép, és további balhékat, blokádokat, sátortáborozást, vele pedig a szerb nacionalisták megerősödésével járó belpolitikai válságot hozhat.
A térséggel évtizedek óta foglalkozó EP-képviselő forrásom szerint azonban a helyzet nem fekete-fehér, mondván ahogy a DPS-t is nehéz volna azzal vádolni ma már, hogy egy maffiafészek fedőszerve volna, úgy a két szerb nacionalista vezető, Andrija Mandić és Milan Knezević sem feltétlenül nevezhető EU-ellenesnek. Ennek oka szerinte az, hogy a saját szavazóik nagy része is támogatja a montenegrói EU-csatlakozást, miután a saját szemükkel látják, hogy az euró mint stabil fizetőeszköz, valamint Montenegró nyugati iránya miatt a korábban „hegyi emberként” lesajnált montenegróiak átlagfizetése ma már lazán meghaladja a szerbiai szintet. Marko Sošić is megengedő a szerb pártokkal: „Nem mondom, hogy ellenzik az EU-tagságot, csak máshol vannak a prioritásaik. Simán feláldoznának egy EU által forszírozott reformot rövidtávú politikai célokért. Túlzás azt állítani, hogy a csatlakozás ellen dolgoznának, csak épp őket a szerb nyelv, identitás és egyház érdekli, ami igen, néha összeütközésbe kerül az EU-integrációs célokkal. De ilyen a demokrácia, kell legyen hely ezen érdekek, értékek számára is, és az intézményeken keresztül ezeknek is érvényre kell jutniuk.”
A montenegrói szerbek lehet, csak fel akarják srófolni az árukat, jó dealt remélve? Ha igen, akkor az Európai Bizottság jó úton halad efelé, a brüsszeli illetékesek ugyanis október végén úgy döntöttek, 2030-ra nem a még bőven közép-európai hangulatú nyugat-ukrajnai Lembergnek (Lviv), hanem Nikšić városának ítélik oda az Európa kulturális fővárosa címet. (A címet egy ideje EU-n kívüli, társult vagy tagjelölt országok is megkapják, legutóbb a szerbiai Újvidék 2022-ben.) A Montenegró második legnagyobb városának számító, Podgoricától szűk egyórányi autózásra található kb. 80 ezer lakosú várost a nagyszerb nacionalista házelnök pártjának korábbi szóvivője irányítja.
Szerző felvétele Királyi palota, Nikšić
Nikšić kemény hely, egyszerre központja a szerb és a montenegrói nacionalistáknak, gyakoriak az összetűzések. Nem egy turistamágnes, inkább ipari központ, már amennyi ipara Montenegrónak van. Építészetileg az apró, 19. század végén felhúzott, széles utcákkal, nagy főtérrel ellátott belvárosa pont ott helyezkedik el, ahol földrajzilag: a reneszánsz hatású mediterrán kőépületekkel tarkított hercegovinai Trebinje és a velenceiek által épített Kotor között. Még ha alapvetően a jugoszláv időkből származó panelek uralják is ma már a városképet – és rajtuk a cirillbetűs graffitik, amelyek a helyi focicsapat, a montenegrói bajnokságot épp vezető FK Szutjeszka szerb nacionalista ultráinak Vajdák nevű csoportját hirdetik, félreérthetetlen utalásként a csetnikekre.
A városba a legfontosabb montenegrói derbi, a Szutjeszka és a podgoricai Budućnost meccsére (0:2) érkeztem, az ultrák az óriási eső, a köd és a párfokos őszi hideg ellenére is maximális hőfokon tűzijátékoztak és görögtüzeztek a stadionban. Másnap a hétfő reggeli napsütésben tele a piac és a főtér környéki teraszok, a város a közép-európai kihaltsághoz képest látványosan él. Csakhogy közben a királyi palota használaton kívül van, a murvával se rendesen felszórt környezete rohad, a város melletti római kori kőhíd ugyancsak, az aprócska erődre szintén ráfér a felújítás. Még azt a ziccert sem használják ki, hogy a Balkán messze legihatóbb nagyüzemi sörét, a Nikšićkót helyben gyártják: sem kocsmája-étterme, sem látogatóközpontja nincs a márkának – holott a város fekvése a turizmus szempontjából stratégiai, a télen-nyáron meseszép Durmitor-hegységből a Kotori-öböl, Podgorica és a riviéra felé is útba esik. A kulturálisfőváros-pályázat szerzői épp ezen látnivalók felújítására, élettel való megtöltésére hegyezték ki a pályázatot, és Nikšić szebb múltjára apellálva várják a szebb jövőt a nyitottság jegyében – az EU pedig látványosan üzent azzal, hogy őket választotta, nem Lemberget.
Helyben szkeptikusak az ilyesmivel, pláne mivel a montenegrói szerb nacionalista pártok állandóan az asztalon tartják a kettős állampolgárság bevezetésének ötletét. A montenegrói állampolgársági törvény szigorú és csak ritka esetekben tolerálja a kettős állampolgárságot: aki felveszi a montenegróit, annak egy éven belül le kell mondania az addigiról, és aki felvesz egy másikat, le kell mondjon a montenegróiról. A 2022-es elnökválasztáson Milojko Spajić, a mostani kormányfő azért nem indulhatott el, mert kiderült: titokban van szerb útlevele is. Miután ez kiderült, végül lemondott róla, és állítólag eleve csak azért vette fel 2009-ben, mert azzal vízum nélkül utazhatott tanulni Japánba, de az, hogy ebből botrány lett, mutatja, hogy komoly nemzetbiztonsági kockázatként, lojalitásproblémaként kezelik ezt. A közgazdász Mladen Grgić emiatt Damoklész kardját látná közeledni, ha bevezetnék a kettős állampolgárság intézményét, azáltal ugyanis hirtelen megjelenhet montenegróiként akár 150-200 ezer szerbiai, akik a nagyszerb nacionalista pártok identitáspolitikai küzdelmei mentén komolyan befolyásolhatják az ország politikáját.
Ki tudja, egyszer akár referendumot is kiírhatnak az ország Szerbiához való csatlakozásáról, vagy csak simán szerb bábállammá süllyeszthetnek minket – ami addigra EU-tagként elég izgalmas konstellációt jelentene.
Az Európai Bizottság számára geopolitikailag is izgalmas a csatlakozási folyamat, mert úgy kell egyértelmű jelzést küldenie Montenegró felvételével a szerb vezetés felé, hogy azért ne sértse őket vérig, és azt mutassa: ez akár nekik is sikerülhet. A montenegrói értelmiségiek szerint Szerbia nyugati integrációja egy illúzió – hacsak nem történnek ott nagyon komoly és alapvető szerkezeti változások a politikában. Ljubomir Filipović szerint ezért a kérdés az, hogy mitől lesz az EU vonzó Belgrád számára, azaz mi az, amit a tagságért cserébe kapnának: „Befolyást Koszovó, Montenegró bizonyos részei és a bosznia-hercegovinai Republika Srpska felett? Épp ezelől menekül a térség az Európai Unióba!”
Szerző felvétele Kormányzati ihletésű graffiti Podgoricábna: „Koszovó Szerbia szíve”
Meglesz ez 2028-ig?
2028 a csatlakozási céldátum, ezt emlegeti egy ideje a montenegrói kormány, hogy beférjen még Ursula von der Leyen 2029-ben lejáró bizottsági elnöki ciklusába. Mladen Grgić meséli: „Az elnöki kabinet tagja voltam, amikor elindítottuk a 28-an 2028-ban kezdeményezést – az EU-ban erre mindenki azt mondta, nem rossz ötlet, sőt, kifejezetten jól hangzik. Ezt a narratívát aztán a kormány is átvette. Emiatt nekik nagyon nehéz lesz, ha az EU-csatlakozás végül 2029-re vagy 2030-ra halasztódik, ez komoly társadalmi-politikai válságot idézhet elő, elvégre a kormány azt kommunikálja, hogy az EU-csatlakozás gyakorlatilag megvan, már csak aludnunk kell addig.”
Az európai parlamenti forrásom is szkeptikus: amikor ő elkezdett a balkáni bővítéssel foglalkozni, még Szlovénia és Észak-Macedónia volt éltanulóként emlegetve. A szlovénok 2004-ben tagok lettek, de ez a macedónoknak azóta sem sikerült. Marko Sošić szintén szkeptikus: „2006 óta mondják, hogy EU-tagok lehetünk jövőre, azután, a rákövetkező évben, öt év múlva, 2012-ben, 2027-ben, 2028-ban, 2030-ban. A többség már csak legyint, megszokta, hogy ez egy olyan valami, ami majd lesz. Az EU-csatlakozás előtti legnagyobb akadály a munka. Lezárni az összes fejezetet: a statisztikákról, a halászatról, a pénzügyi ellenőrzésről, a vállalati jogról. Ez rengeteg bürokratikus munkát igényel, márpedig abban a montenegrói adminisztráció sosem volt valami jó.”
Rizikót főleg Franciaország és Hollandia vétója kapcsán emlegetnek brüsszeli körökben: a párizsi vezetésnek eszerint eleve kellett Ukrajna ügye ahhoz, hogy lenyelje a balkáni bővítést, mert Oroszországban fenyegetést látnak magukra nézvést is. Azt már Emmanuel Macron is megmutatta a napokban, hogy Párizst nem lehet kikerülni: pont a Montenegró minimális élelmiszeripara számára releváns mezőgazdasági és halászati fejezetek lezárását blokkolja épp (azt mondják helyben, leginkább jogállamisági hiányosságok, azaz az érdemi reformok hiánya miatt, a döntés tehát épp annyira politikai, mint a bizottsági sürgetés). A kérdés az, hogy a Le Pen-féle francia szélsőjobboldal kormányra kerülése esetén hogyan viszonyulnak majd a Balkánhoz. Uniós körökben azt mondják, különösebb kritikát nem hallani a lepenista Nemzeti Tömörüléstől a Balkánnal kapcsolatban, abban csak Ukrajna részesül.
Ugyan a montenegrói szerb nacionalista pártok szándékosan provokálják Horvátországot identitáspolitikai ügyekkel és különböző követelésekkel egy zágrábi vétó reményében, de Andrej Plenković jobboldali horvát miniszterelnök már útjára indította az ellennarratívát arról, hogy ezek Vučić trolljai, nem szabad engedni nekik, mert akkor a szerbek nyernek a végén – Plenković régóta ambicionál egy magas brüsszeli pozíciót, hülyén nézne ki, ha pont ő blokkolná a tagfelvételt. A szerb nacionalisták eleve túlélni akarják von der Leyent, abban reménykedve, hogy 2029-ben átrendeződnek az erőviszonyok, és már egy másfajta, orbánibb, ha úgy tetszik, megengedőbb Európai Bizottság alakul.
Mladen Grgić szerint annyiban valóban igaza van a montenegrói szerb nacionalistáknak, hogy a lapokat Brüsszelben osztják, nem véletlenül igyekszik Spajić „Európát most” pártja újabban annyira az Európai Néppártba: „A 2028-as csatlakozási céldátum miatt tulajdonképpen az Európai Bizottság fogja eldönteni, hogy ki nyerje a 2027-es montenegrói választást. Ha azt mondják, Spajićék nem dolgoztak eleget, emiatt nem tudtok 2028-ban csatlakozni, az emberek arra szavaznak majd, akiről azt látják, hogy az EU-nál a legjobban fekszik.”
Ez azt jelenti, hogy ha a szerb nacionalisták végül kivillantják a foguk fehérét és minden erejükkel a csatlakozás ellen hergelnek, Spajić kormányfő technokratáinak jobb híján vissza kell hoznia Đukanović pártját a hatalomba – és a kör itt bezárul, hihetnénk. Holott dehogyis, és csodát csinálni az EU sem tud: a csatlakozás után vélhetően ismét kiújul a szerbpárti vs. montenegrói identitáspolitizálás és a kultúrharc,
és folytatódik évtizedeken keresztül, EU-tagként immáron Brüsszel-ellenes szuverenista narratívákkal feltuningolva.
A szerző a Közép-Európával és a Balkánnal foglalkozó Gemišt hírlevél alapítója. A riport megszületését a BIRN Reporting Democracy programja tette lehetővé.
