Megalakulása után hét hónappal nem áll jól a német szövetségi kormány szénája: az aktuális mérések szerint Friedrich Merz kancellár munkájával a polgárok mindössze 22 százaléka elégedett, 76 pedig elégedetlen. Ez egy kicsit még rosszabb eredmény is, mint az előző kancellár, Olaf Scholz megítélése volt a mélypontján – két és fél év kormányzás után, nem sokkal a koalíció felbomlása előtt.
Egy másik friss felmérés adatai szerint a németek 54 százaléka nem hisz abban, hogy a koalíciós kormány kitart a ciklus menetrend szerinti végéig, 2029-ig. Egy harmadik, november végi mérés szerint pedig már csak a 49 százaléka mondja, hogy „semmi esetre sem” tudja elképzelni, hogy az AfD-re szavazzon.
Ezekből a közvélemény-kutatásokból ugyan nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni a kormánykoalíció életképességére vonatkozóan a következő három és fél évre, ám pillanatképként sokat elárulnak: azt mutatják, hogy a választók komoly elvárásokkal mentek neki ennek a ciklusnak, és a kormány egyelőre nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
A sikeres kormányzás percepciójának kialakításában nem segít a koalíció pártjainak nyilvános civakodása, amivel hónapok óta szórakoztatják a nyilvánosságot. Persze a nyilvános vita a demokrácia lényegi eleme, csakhogy kiélezett helyzetben a kormányzóképességbe, az állam kontrolljába és a képviseletbe vetett társadalmi bizalom láthatja a kárát.
A februári előrehozott szövetségi választáson a középjobb CDU/CSU pártszövetség 28,5, a középbal SPD 16,4 százalékot szerzett. Kettejük szövetsége volt matematikailag az egyetlen lehetőség a többség kialakítására, ha a konzervatívok nem akartak (és nem akartak) együtt kormányozni a 20,8 százalékot szerző, második helyen végző, szélsőjobboldali AfD-vel. E szövetség működtetése azonban a kormányzásban korántsem magától értetődő. Ezt jelzi az elmúlt napok felfokozottsága, majd fellélegzése is: hetekig tartó polémia után december 5-én végül sikerült többséget szerezni a Bundestagban a kormány nyugdíjreformjának, egy hajszállal megúszva a kormányválságot.
Nem ez az első, nyilvánosan kihordott konfliktus a kormány májusi beiktatása óta, és feltehetőleg nem is az utolsó. A koalíciós szerződés áprilisi megszületéséről szóló cikkemben ezt írtam a német belpolitika szempontjából két legfontosabb területről, a gazdaságpolitikai és a migrációpolitikai kompromisszumokról:
A balos szakértőknek túl jobbos (gazdaságilag és migrációsan is), a jobbosoknak túl balos (gazdaságilag és migrációsan). (…) Arra lehet számítani, hogy az elkövetkező években a pártokon belülről és a holdudvarukból is komoly lesz a nyomás a saját arcél és ígéretek keresztülvitelére, illetve a másik oldal megzabolázására. Rajtuk kívül pedig a Linke és az AfD is a nyakukon lesz: az egyiknek nem lesz elég balos a szociális és gazdaságpolitika, a másiknak nem lesz elég szigorú a migrációs politika.
Pontosan ez zajlik, jelen esetben a pártokon belülről és a holdudvarukból.
Az elmúlt három hónapot – az AfD-vel való bánásmódon kívül, amiről itt és itt írtam – két téma dominálta: az általános szociális segély reformja és a nyugdíjreform.
