2012 nyarát a Gázai övezetben töltöttem a szerelmi bánatommal.
Abdelhalim Al Anzi barátomnál laktam az Abrádzs Al Karamában, egy toronyházban, az anyukájával és a testvérével.
Abdelhalim édesanyjával – a szokás miatt – sokáig nem beszéltem. Az araboknál úriember kopog, hogy a nők el tudjanak vonulni.
Abban a lehetetlen helyzetben laktunk együtt hetekig, hogy nem találkoztunk. Jelenléte azonban mindent átszőtt: mosta és vasalta a ruháimat, ebédet főzött.
Véletlenül ismerkedtünk meg személyesen. Egy reggel, erősen másnaposan (előző éjjel esküvőn voltam), alsógatyában botorkáltam ki a fürdőszobába. Sikerült rányitnom, miközben a szennyes ruhákat pakolta a mosógépbe. Lebénultam, és halálfélelmem lett. Idegen férfi nem találkozik konzervatív muszlimákkal négyszemközt. Pláne nem majd meztelenül.
Az öregasszony ahelyett, hogy sikoltott volna, felnevetett, majd rám vágta az ajtót.
Legközelebb már akkor találkoztunk, amikor szerelmi bánatomat és elhagyásom történetét a teljes Gázai övezet, beleértve a milíciákat is, ismerte.
Abdelhalimon keresztül megüzente: beszélnünk kell.
Nikábban ült egy asztalnál, aprósüteménnyel és almával kínált, amikor bementem hozzá. A kötelező körö utánk elém tett egy fotóalbumot. A környékbéli, eladósorban lévő lányok fotói voltak benne, falfehérre photoshopolva, az arab ízlésnek megfelelően. Drakula hozzájuk képest pirospozsgás latin szeretőnek tűnt.
Az öregasszony úgy gondolta, ideje, hogy összeszedjem magam, és végre folytassam az életemet. Ezt úgy értette, ideje újra nősülnöm, ő pedig majd segít találni egy rendes nőt. Szóljak, ha felkelti valamelyik lány az érdeklődésemet.
„Feltétlenül” – mondtam, és vörös fejjel kivonultam a szobájából.
Abdelhalim a folyosón várt és kajánul röhögött. Nyár volt. Az Abrádzsban langyos szél fújt be a tenger felől a nyitott ablakokon.
Azóta nincs Abrádzs, mert nincsenek toronyházak a Gázai övezetben. Nincs Abdelhalim, meghalt, ahogyan a két gyereke is. Nincs anyja, mert ő is meghalt, és a sápadt lányok nagy része is halott a fotóalbumból.
