„Az áramszünethez hozzá lehet szokni, a fogsághoz nem.”

Egy konyhában ülünk, viaszosvászon terítőn könyökölünk. Előttünk műanyag tál, benne kenyér és paprika, lábunk alatt linóleum, szemben jól megpakolt kredenc, a falon hímzett kézimunka, rajta házi áldás. Fejünk felett neoncsöves lámpa, a fény remeg, így hallgatom Sándort, aki bujkáló állampolgárnak számít hazájában, itt, Kárpátalján.

A fejünk feletti fényremegés tulajdonképpen pozitív fejlemény, majdnem egy órát a sötétben ücsörögtünk. Az előző napi vihar miatt ugyanis nem volt áram a környéken majd’ 24 órán át, a rendszer mostanában áll helyre, ha minden jól megy, a villogás előbb-utóbb stabil fényre vált. Kárpátalján az ilyen áramkimaradások nem ritkák, úgyszólván megszokottak, és senki sem lepődik meg rajtuk a háború negyedik évében. Kellemetlenség, amit meg lehet szokni. De – mondja Sándor – van, amit nem lehet.

Mi itt lényegében börtönben élünk, és csak ebben a faluban vagyunk ezzel így közel ötvenen.

A többi férfi már rég Magyarországra ment vagy szökött, maradtuk mi, akik itthon vagyunk, meg a gyerekek és a nyugdíjasok. Más férfi itt már nincs.”

A kárpátaljai falu nevét mellőzöm. Amit a konyhában hallok, hallhatnám megannyi lakásban és házban nemcsak Kárpátalján, de Ukrajna más, beljebb fekvő területein is, vagy akár csak két faluval arrébb, mely már ukrán többségűnek számít. A jelenség az otthon maradt ukrán állampolgárságú férfiakat érinti, végsősoron nyelvtől, nemzetiségtől, identitástól függetlenül.

Sándor ugyanis bujkál, mert nem akar katonának állni. Az nehezen megbecsülhető, hogy hányan lehetnek hozzá hasonló helyzetben, de akár milliós is lehet azoknak a 25 és 60 év közti férfiaknak a száma Ukrajnában, akik ugyanígy vannak ezzel – ez a riport az ő mindennapjaikat mutatja be.