A Magyarországról a külpolitikát figyelő emberek régóta dichotómiában értelmezik az európai választásokat. Vannak Orbán Viktor barátai és vannak az ellenfelei. Amikor valaki megnyer egy választást, akkor többnyire aszerint azonosítjuk az eredményt, hogy milyen módon viszonyulunk mi és milyen módon viszonyul a győztes a magyar miniszterelnökhöz. Ha felbomlik egy kormánykoalíció, ugyanezt tesszük, és eszerint vonjuk le a hosszútávú következtetéseket.
Mondhatnánk azt is, hogy ez a dichotómia fals, a világot és Európát nem lehet ennyire leegyszerűsíteni, nem minden múlik azon, ki hogyan viszonyul Orbán Viktorhoz. És sok szempontból igazunk is lenne, mert a törésvonalak nem minden esetben vannak ott, ahová mi várjuk őket. De Európa szempontjából ez a kettősség nagyjából megáll.
Már csak azért is, mert a miniszterelnök annyira betonbiztosan pozicionálta magát a kontinenst feszítő két hatalmi erő egyik oldalára, hogy alapvetően határozza meg annak sikereit. Sőt,
és ma ne bal- és jobboldali politikai víziók harcáról beszéljünk a kontinensen, hanem – vérmérséklet szerint – centrista, globalista, illetve patrióta, populista víziókéról.
Utóbbinak eddig nem sok konkrét sikere volt a kontinensen, de a politikai mozgalom erejét már az meghatározza, hogy ők rajzolták fel a felosztást. Ezek a politikai erők – Orbán Viktor meghatározó szerepével – érték el, hogy az ő harcukként lássuk az európai választásokat.
