A Lidóért kár ugyan Velencétől elrabolni az időt, de aligha sikerülne lebeszélni bárkit is, hogy ki ne ránduljon a Piazzától 3 km-re húzódó világhírű tengeri fürdőhelyre.
Így vélekedett Fajth Tibor 1970-ben, Velence című úti könyve megjelenésekor. Vitatkozni nemigen mernénk, hiszen vele utazott évtizedeken át a magyar turista, neki köszönhetjük a Panoráma sorozat nagyszerű Itália, Svájc vagy Athén kötetét is, de lebeszélni minket sem tudna: látni szeretnénk, milyenek is voltak a Lidón a napsugaras nyári napok.
Velence fürdőszigete igencsak népszerű úti cél a 20. században. „Aki Abbáziában nem akar adózni az osztrákoknak, de mégis fürdőzni szeretne, újabban Riminibe jár és különösen Velencébe” – írja a tudósító a múlt század legelején. Az éttermekben magyaros fogások csábítanak, a lokálokban magyar nyelvű kuplék is szólnak, sőt, mindkét városban működik Hungária szálloda. A Lidón „akár az összes hoteleket elnevezhetnék hazánkról, annyi a magyar vendég.”
A nagyszebeni Állami Főgymnasium már 1893-ban ide szervezte húsz tanulója kirándulását. Ahogy a naplójukból kitűnik, a fiúk 130 évvel ezelőtt is ugyanúgy szórakoztak, mint mai társaik: „a végtelen finom fövenyen kagylókat és csigákat szedtünk, melyet minden friss hullám nagy mennyiségben hozott, hogy zúgó robajjal megtörve, újra visszatérjen.” Akkor persze még nem voltak olyan szigorúak az olasz környezetvédő törvények, mint ma, amikor egy homokszemet sem szabad elhozni a strandokról. Így a Lidóról hazavitt kagyló otthon még sokáig a vitrin dísze lehetett.
Az új évszázad első éveiben nyílt meg a Lido elegáns sugárútján a Hungaria Palace Hotel. Bár a homlokzatáról a Fortepan nem őriz fényképet, annál többet árul el a hangulatról a 85515-ös számú, „Lido Follies” feliratú fénykép. A Lido a korabeli olasz és nemzetközi gazdagok és szépek egyik fontos játszótere lett, és ebben az időben a magyar felső körök meghatározó szeletét adták a vakációzó társaságnak. A szálloda homlokzatára magyarul is kiírták, hogy Étterem, a szecessziós majolikák az oroszlános Velence mellett a címeres Hungária allegorikus alakját is megjelenítették.
Velencébe a szezonban heti háromszor-hatszor is indult hajó Fiuméből, a nappali járatok Abbáziában is kikötöttek. Megnyitása évében volt a Hungaria vendége Ady és Léda. A költő kifejtette, hogy a múltjába dermedt lagúnaváros nincs különösebb hatással rá, a Lido viszont: „Itt már a modern élet láza csapott felém s itt tenger a tenger, nem lagúna.” A komplexumot nemrég újították fel, megszállhatunk vagy körülnézhetünk benne, ma Hotel Ausonia Hungaria a neve.
A szigeten ezer és egy panzió és szálloda működött és működik, a két nagy szomszédvár az Excelsior és a Des Bains. Az előbbi (1908-tól) eklektikus, keleties épületével mesebeli palotára emlékeztet, az extravagáns közönség szállodája, az utóbbi (1900) klasszikus arányú, elegáns épülete a józan, visszafogott nyaralók kedvence. A Grand Hotel des Bains-ben játszódik Thomas Mann elbeszélése, a Halál Velencében, és Visconti itt is forgatott belőle filmet.
A vaporettók pedig nélkülözhetetlenek: aki a városban lakik, az naponta kis gőzösön jár át strandolni a Lidóra, aki itt foglalt szállást, az ellenkezőleg teszi meg az utat naponta, hogy a Szent Márk téren és a bevásárló utcákon sétafikálhasson.
Horthy Miklós tengerészkapitány 1900-ban, mindjárt megismerkedésük után két héten át kalauzolta Velencében a nővérével szintén ott tartózkodó Purgly Magdát. Mindketten a Lidón szálltak meg, és egy évre rá összeházasodtak. Harminc évvel később a fiuk, ifjabb Horthy Miklós arra gondolt, hogy a Dunán is lehetne nagyszabású nemzetközi motorcsónakversenyeket rendezni, ezért a Lidóra utazott, hogy az ottani világverseny rendezését közvetlen közelből tanulmányozza.
Az első világháború alatt haditudósítóként is tevékenykedő Vészi Margit 1919-ben járt a Lidón: „Partra szállok, csend, elhagyottság, a kis lóvonat nem jár, végigsietek az elhagyott főúton. A Hotel Hungária még régi nevét viseli, de olasz és amerikai zászló csüng kapuja felett, benne katonaotthon van. (…) a Hotel des Bains egyik szárnya leégett, a távolban ködlik az Excelsior várszerű sziluettje, szó sincs róla, hogy elpusztították volna, amint azt a mi lapjaink jelentették. Minden a helyén van, csak a fürdőzők nincsenek a helyükön…”
A két háború közötti időszak a pletykalapoké. A grófok, a divatkirálynők és a filmsztárok mellett az imposztorok történetére éhes a világ, az álgrófokéra például, akik az amerikai milliomosok lányait igyekeznek meghódítani. De a csalók élete lemondással teli. „Sohasem flörtölhetnek egymással szegények, mert a business másfelé szólítja őket. Ez pedig baj, mert ők a legszebbek, legdivatosabbak, legelegánsabbak. Ők táncolnak és teniszeznek legjobban, ők tudják, milyen cocktailt szokás inni délben, milyent este, hol szokás flörtölni tavasszal és hol nyáron.”
Kosztolányi Dezső egy rövid életképben, enyhe undorral örökítette meg a Lido előkelőit, „a tengert minden éjszaka külön kimossák számukra tiszta vízzel az erre szerződtetett inasok, s hullámait reggelre szépen megfésülik…” Kedvét igazán a „közönségesek” strandolásában leli: „Amerre a szem ellát, mérföldnyi távolságban, sátrak sorakoznak egymás mellé, egész sátorváros ez, melyben izmos, bronzmellű férfiak, kedves, almaarcú nők ülnek, az apák és anyák. Köröttük harsog a levegő a kicsinyek visongásától. Annyi a gyermek, mint az apróhal, melyet az étlap frutta di maré-nek nevez. Ellepik a fövenyt, s a víz sűrű tőlük.”
Itt találjuk a világ egyik legszebb légikikötőjét, fennállásának két év múlva ünneplik a centenáriumát, de az arra készülő kiállítás részben már ma is látogatható. A korábbi, egyszerűbb után a ma látható elegáns kiszolgáló épületekkel 1935-re épült meg az Aeroporto Nicelli. Az ’50-es évektől csak kisgépeket fogad.
A magyaroknak elsősorban azt javasolták, hogy postájukat ne Velence címzéssel kérjék maguk után küldetni, mert a levelek Fejér megyében fognak kikötni. Az 1920-as években Ghitta Carell (születési nevén Klein Gitta Szatmárnémetiből) az Excelsior közelében bérelt műtermet, és karakteres portréfotóival hamar meghódította a nemzetközi közönséget. És egy jó tanács: aki nagyon ráér, az vaporetto helyett gondolán is átmehet ugyan a Lidóra, de ne feledje, hogy a gondolás mindig tudja, mikor van itt az ideje egy érzelmes dalnak, amely nemcsak a szíveket andalítja el, de az erszényeket is megnyitja.
A gondolások is csatlakoztak az 1949 tavaszán megtartott velencei sztrájkhoz, amellyel a késve érkező fizetések és a rendőri túlkapások ellen tiltakoztak a munkások. Csakhogy a magyar lapok beszámolóiból ekkorra már eltűnt a szimpátia: „egyes »előkelő« nyugati házasságok után szép velencei gondolás képeken mutatják be az ifjú pár nászútját. Ezúttal olyan képeket lehetne csinálni Velencében, amelyet nyilván nem mutogatnának Nyugaton” – írták arra utalva, hogy a városban több mint egy napig megállt az élet.
A filmfesztiválon elért sikerekről persze hallott a magyar közönség, ’56-ban a Körhintát „igen meleg fogadtatásban részesítették”, ’59-ben Gina Lollobrigida mellett Ruttkai Éva is ott lépdelt a Lido sétányán, ’80-ban a legjobb első filmnek járó Arany Oroszlánt hozta haza Gothár Péter Ajándék ez a nap című alkotása. A fesztivált 1932-ben rendezték meg először, de ismert palotáját, egy néhány hónap alatt felhúzott modern épületet, 1937-ben avatták fel.
Velence sosem veszített vonzerejéből, de az utazási szokások változtak. Nyugatra nem vagy ritkábban lehetett csak eljutni, a szabadságok rövidebbek lettek, a Lido nem biztos, hogy belefért a programba. A régi szokást feledve, miszerint Velencébe hajón, esetleg vasúton érdemes érkezni, a turisták zöme az elővárosokon átvergődve autóval vagy autóbusszal jött.
Rendre felbukkantak ingyenes ajánlatok is. 1905: „Urak, hölgyek csekély itthoni munkáért, gyorsvonaton, első osztályú hajón 7 hónapon belül, bármikor utazhatnak Velencébe és vissza teljesen ingyen. Velencébe jelige.” 1932: A Magyar Aero Szövetség egy aviatikai kiállítás belépői között sorsolt ki egy darab légiforgalmi menettérti jegyet Budapest–Velence vonalon. 1990: „Ingyen utazhat Velencébe! Az IBUSZ Nógrád Megyei Irodája és a Tarjáni Tükör rendszeres olvasóinak szóló rejtvény megfejtői közül ketten ingyen elutazhattak Velencébe.
Részlet Majláth Mikes László 1979-ben a Ludas Matyiban megjelent úti naplójából: „Június 21. Átruccantunk a Lidóra. Megkóstoltam a rózsaszínűre főtt húsú kagylókat, a frutta di mare-t, a tenger gyümölcseit. Először szokatlan, de aztán nem lehet abbahagyni. Június 22. Útban hazafelé. Az autósztráda benzinkút-bisztróiban finom tejszínes kávéval, a capuccinóval frissítjük magunkat. Pénzünk sajnos fogytán van. Ebéd: tyúkpörkölt konzerv.”
Az 1970-es és 80-as években mind több csoportos utazás reklámja jelenik meg, a Lido, mint frissítő-pihentető kuriózum majdnem mindig szerepel a programban. Bár előfordult olyan is, hogy a jelentkezőnek már csak egy másik Lido, Lido di Jesolo végtelen strandján állva esett le a tantusz…
Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/lido-di-venezia
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
