Magyar idő szerint csütörtök éjszaka lesz a 2024-es amerikai elnökválasztás első jelölti vitája, amelynek az az érdekessége, hogy a két résztvevő, Joe Biden és Donald Trump hivatalosan még nem jelölt, hiszen a jelöltállítás a Demokrata Párt és Republikánus Párt nyári gyűlésein zárul majd le. Ám, mivel saját pártjukon belül nincs kihívójuk, így meglepetés lenne, ha bármilyen akadály mutatkozna a jelölésükben.
A két politikus a 2020-as elnökválasztási kampány után fog újra ilyen minőségében vitázni egymással – a második forduló szeptemberben lesz –, annyi különbséggel, hogy akkor Trump volt a regnáló elnök, most pedig Biden az. A népszerűségük jelenleg gyakorlatilag azonos szinten áll, így elméletben egy vita segíthet a bizonytalanok meggyőzésében, ám a szakértők szerint az „összecsapásnak” nincs ilyen tétje, mert azok nagy részének, akik leülnek megnézni a vitát, már határozott véleményük van arról, hogy kire fognak szavazni. De ettől még lehetnek emlékezetes pillanatok, ahogy arra az elmúlt több mint hat évtized során akadtak példák.
A legelső tévés vita – jelöltek nélkül
Bár a legtöbben úgy gondolják, hogy az amerikai országos televízióban először 1960-ban sugároztak elnökjelölti vitát, valójában már négy évvel korábban volt egy – hívja fel a figyelmet az Egyesült Államok szenátusának honlapja. Meglepő lehet azonban, hogy ezen a vitán maguk az elnökjelöltek nem vettek részt, őket két nő helyettesítette.
A regnáló elnök, a republikánus Dwight Eisenhower kihívója a demokrata párti Adlai Stevenson volt, de 1956. november 4-én a tévénézőket nem ők próbálták meggyőzni az alkalmasságukról, hanem Margaret Chase Smith szenátor és az egykori first lady, Eleanor Roosevelt. A két hölgy évtizedek óta ismerte egymást, közkedvelt közszereplők voltak, és múltjukból adódóan nem ez volt az első alkalom, hogy kampányolniuk kellett.
A televíziós vitának két nappal a választás előtt a CBS csatorna Face the Nation (talán úgy lehet leginkább lefordítani, hogy Szembenézni a nemzettel) című műsora adott helyet, amelyben az indulása óta eltelt két évben addig egyszer sem szerepelt nő. A beszámolók szerint Chase Smith az öltözékével és a frizurájával is igyekezett dinamikusabbnak és fiatalosabbnak tűnni a nála 13 évvel idősebb, a hetvenes évei elején járó Roosevelttel szemben, a válaszait pedig nyugodt, kimért stílusban adta. A záróbeszédek során azonban határozottabb hangnemre váltott, amellyel annyira felbosszantotta vitatársát, hogy a végén Roosevelt nem volt hajlandó kezet fogni vele. A választást végül a Chase Smith által támogatott Eisenhower nyerte, a politikusnőt pedig négy évvel később egy szenátori pozícióért folytatott tévévita során láthatták újra a nézők.
A legendás Kennedy-Nixon párharc
Abban az évben azonban az elnökjelölti vita minden bizonnyal több nézőt vonzott, ez volt ugyanis az első alkalom, hogy ténylegesen a Fehér Házba készülő politikusok vitáját követhették figyelemmel a tévénézők. Mivel a regnáló elnök – Eisenhower – a második ciklusát töltötte, ő nem indulhatott újra, helyette alelnöke, Richard Nixon és a feltörekvő fiatalként elkönyvelt John F. Kennedy állt szemben egymással. A vita első fordulóját 70 millió ember nézte, és egy igen népszerűvé vált elmélet szerint a választás végkimenetelében nagy szerepet játszott az, hogy a jelöltek miként mutattak a képernyőn.
Ez a vita azóta legendássá vált és sokszor példaként hozzák fel arra, mennyire fontos a megjelenés egy tévéműsorban, mert Kennedynek ez segített megnyerni a vitát. Mások szerint azonban ez csak a választóknak legfeljebb egy részére lehetett hatással, sokan ugyanis a rádióban hallgatták a diskurzust, így ők a tartalomra figyeltek, nem a formára. Ráadásul a vita második fordulójában már Nixont sem hátráltatta a beteges külseje, addigra ugyanis meggyógyult, így a kinézetbeli különbség akkor már nem játszott szerepet, csak az, hogy mit és hogyan mondtak. Talán ezért is esik jóval kevesebb szó a vita második részéről az elnökjelölti viták történetéről szóló diskurzusban.
Mint ismert, az elnökválasztást végül Kennedy nyerte egy hajszállal, Nixonnak pedig 1969-ig kellett várnia, hogy beköltözhessen a Fehér Házba.
Ford botlása
Bár az elnökjelölt-aspiránsok számára a rákövetkező években is rendeztek tévés vitákat, a tényleges jelöltek legközelebb 1976-ban kerültek képernyőre Gerald Ford (republikánus, hivatalban lévő elnök) és Jimmy Carter (Demokrata Párt) személyében. Ford nem választással lett az USA elnöke, hanem azért, mert Richard Nixon a Watergate-botrány következtében lemondott, és az alelnöke került a helyére.
A legemlékezetesebb esemény a vita második fordulójában történt, amikor Ford kijelentette, hogy
Kelet-Európában nincs szovjet uralom, és soha nem is lesz Ford-kormányzat alatt.
Ez természetesen teljes mértékben ellentétes volt a valósággal, és a vita moderátora vissza is kérdezett, hogy Ford biztosan ezt akarta-e mondani. A vélemények megoszlanak arról, hogy ez az elszólás hozzájárult-e ahhoz, hogy végül Ford elveszítette a választást, de azt jól mutatja, hogy a nyilvánosság ereje annyira fel tud nagyítani egy hibát, hogy arra évtizedekkel később is emlékezni fognak.
Négy évvel később Carter alulmaradt Ronald Reagannel szemben – a vitán is és a választáson is –, aki a tények és politikai állásfoglalás helyett inkább a könnyen idézhető beszólásokkal operált, amellyel magabiztosabbnak látszott ellenfelénél. 1984-ben a kora miatt kritizált, akkor 73 éves Reagan az 56 éves Walter Mondale-lel szembeni vitán kijelentette: nem fogja az életkort a kampány részévé tenni és „nem fogom politikai célokra használni az ellenfelem fiatalságát és tapasztalatlanságát.”
Reagan végül nyert, ám rendhagyó módon az alelnökjelölti vita nagyobb nyomot hagyott az emlékezetben. Dan Quayle szenátor, republikánus alelnökjelölt a kampány során rendre Kennedy elnökhöz hasonlította magát, mondván: ugyanakkora kongresszusi tapasztalattal rendelkezik, mint amekkorával Kennedy elindult az elnökségért. A televíziós vita során Quayle ismét felemlegette ezt, mire vitapartnere, a demokrata Lloyd Bentsen kijelentette:
Szenátor, én Jack Kennedyvel szolgáltam. Ismertem Jack Kennedyt. Jack Kennedy a barátom volt. Szenátor, maga nem Jack Kennedy.
Trump háromszor
1992-ben, első és utolsó alkalommal, három elnökjelöltnek sikerült kvalifikálnia magát a vitára: az akkori elnöknek, George H. W. Bushnak (republikánus), Bill Clintonnak (demokrata) és Ross Perot-nak, aki függetlenként indult. Ez a vita abban is különleges volt, hogy a második forduló során először tehettek fel a közönség soraiból is kérdéseket a jelölteknek. Ezt a lehetőséget egyébként Clinton stábja javasolta, mert úgy gondolták, hogy ez előnyére válna a jelöltjüknek. Clinton 1992-ben és négy évvel később is megnyerte a választást.
2000-ben George W. Bush és Al Gore állt szemben egymással egy igen szoros verseny közepette, így akár a vitán is múlhatott az, hogy végül ki lesz a győztes. A Time cikke szerint a vitát megelőzően Gore állt jobban, ám a tévéműsor során többször lehetett hallani azt, hogy felsóhajt Bush válaszai hallatán, vagy látható volt, ahogy csóválja a fejét. Bár az első mérések szerint Gore megnyerte a vitát, ám egy héten belül Bush fordítani tudott, és végül megnyerte a választást, bár ennek eldöntésére a Legfelsőbb Bíróságot kellett igénybe venni.
Az elnökjelölti viták legnézettebb adására 2016-ig kellett várni, amikor Donald Trump és Hillary Clinton első szópárbaját 84 millióan nézték élőben. Ez nem csak a műsor történetében számít rekordnak, hanem azért is kiemelkedő, mert az utóbbi egy évtizedben a hagyományos televíziózást egyre inkább visszaszorítják a streamingszolgáltatók. A vita második estéjén Clinton amiatt kritizálta Trumpot, hogy az szexuálisan megalázó kijelentéseket tett a nőkre, mire Trump azt állította, hogy Clinton férje, a volt elnök ennél súlyosabb dolgokat is tett. A személyeskedésektől sem mentes vitasorozatot követően végül nagy meglepetésre Trump nyerte az elnökválasztást. Bár 2020-ban nem jött össze neki a győzelem, de idén már rutinos vitázóként, harmadszorra láthatjuk majd a pódiumon.
