- A legrosszabb és legszomorúbb pillanat az volt, amikor egy bulin, ahol alkoholt is felszolgáltak, szexuális kapcsolatra kényszerítettek.
- Gyakran kihangsúlyozzák, hogyha rajtakapnak a szökésen, nyom nélkül megölnek.
Ezek a mondatokat olyan észak-koreai nőktől idéztük, akik Kínába mentek dolgozni – az észak-koreai kormány jóváhagyásával – abban a reményben, hogy az ottani magasabb fizetésekért megéri néhány évre otthonhagyni a családjukat. A nők azonban hamar rájöttek, hogy gyakorlatilag kényszermunkát kell végezniük, miközben el kell viselniük a mindennapi megaláztatásokat és a zaklatásokat, ráadásul úgy, hogy a fizetésük jelentős részét egyszerűen lenyúlja a fegyveripart pörgető Kim Dzsongun állama. Az pedig igazi abszurd, hogy az észak-koreai nők által előállított termékek a nyugati fogyasztóknál végzik.
Titkos küldetés
Ian Urbina, az Outlaw Ocean Project nonprofit újságíróközpont alapítója egy veterán oknyomozó, aki számos cikket szentelt annak, hogy a tengeri halkereskedelemhez kapcsolódó visszásságokat feltárja. Alapvetően nem Észak-Koreára specializálódott, de a minap a New Yorkerben megjelent cikkében olyan észak-koreai nőkkel foglalkozott, akik a határ túloldalán fekvő kínai Dandong élelmiszer-feldolgozó üzemeiben kagylókat és rákokat készítenek elő exportra, amelyeket aztán amerikai és nyugat-európai üzletláncokba, éttermekbe szállítanak. Egy közvetítő például a McDonalds’-szal, míg egy másik az Európai Parlament menzáit működtető céggel volt kapcsolatban.
A cikkben megszólaló nők megrázó állításokat tettek a munkájukkal kapcsolatban, de már az is filmbe illő, ahogy Urbina csapatának sikerült eljutni hozzájuk. Észak-Koreába nem léphetnek be nyugati újságírók, az észak-koreaiaknak pedig tilos beszélni a riporterekkel. Ezért Urbina segítségül hívott olyan dél-koreai, nem rendőrségi, hanem kutatói értelemben vett nyomozókat, akiknek vannak észak-koreai kapcsolataik. A nyomozóknak sikerült összeállítani egy két tucatnyi névből álló listát olyan személyekről, akik különböző kínai gyárakban dolgoztak, de a többségük azóta hazatért.
Az újságíró megjegyezte, hogy a sok lépés miatt nem lehet teljes mértékben bebizonyítani a munkások állításait, de a válaszokat átnéző szakértők szerint beleillenek abba, amit tudni lehet az Észak-Korea és Kína közötti dolgozói csereprogramról. Urbina ezen felül tesz egy fontos megjegyzést is:
Az informátorok elmondták a munkásoknak, hogy a válaszaikat egy amerikai újság nyilvánosságra fogja hozni. Azzal, hogy megszólaltak, jelentős kockázatot vállaltak, mert szakértők szerint, ha rajtakapják, ki is végezhetik őket, a családjukat pedig büntetőtáborba küldhetik. Mégis vállalták a beszélgetést, mert úgy érzik, fontos, hogy a világ többi része megtudja, mi történik azokkal a munkásokkal, akiket Kínába küldenek.
A Barátság hídján át
A kínai Dandongot az úgynevezett Barátság hídja köti össze az észak-koreai Sinidzsu városával, ahonnan buszokkal szállítják azokat az észak-koreai munkásokat – elsősorban nőket –, akik jelentkeztek a kínai munkára és megfeleltek az átvilágításon. A feltételek között szerepel egy korábbi munkahely valamilyen észak-koreai állami vállalatnál, továbbá a jó munkahelyi értékelés, ha viszont a jelentkezőnek élnek rokonai Kínában, vagy van olyan családtagja, aki dezertált Észak-Koreából, az kizáró ok.
– olvasható egy dél-koreai kormányzati jelentésben.
Van azonban egy ennél meglepőbb kritérium is: a jelentkezők magassága. Az észak-koreai emberek krónikusan alultápláltak, ezért az állam előnyben részesíti azokat a jelentkezőket, akik 155 centinél magasabbak, mert az jobban néz ki az országimázs szempontjából – írja a cikkében Urbina. A kiválasztottak az utazás előtt külön képzést kapnak, amely akár egy évig is eltarthat, és a kínai szokásoktól kezdve „az ellenséges országok” titkosszolgálati tevékenységéig sok mindent magába foglal.
Ugyan a munkaerőtranszferre vonatkozó megállapodást a két kormány kötötte, a munkások elhelyezését kínai állásközvetítők végzik, akik kínai internetes felületen hirdetik az állást kereső észak-koreaiakat – akadt olyan hirdetés, amelyben 2500, máshol 5000 munkásnak kerestek helyet. A kínai munka igen keresett Észak-Koreában, ugyanis esetenként olyan munkáért, amelyért otthon havi 3 dollárnak megfelelő fizetést (1000 forintot) kapnának a munkások, Kínában havi 270 dollárnyi bért (98 ezer forintot) ígérnek.
Jobb fizetés – súlyos áron
Az észak-koreai mércével nézve jó munkahely azonban sok lemondással és nehézséggel jár. Ezért a fizetésért a munkásoknak vállalniuk kell azt, hogy legalább 1–2 évig Kínában maradnak, addig egyáltalán nem mehetnek haza, állandó megfigyelés alatt állnak, a mozgásukat még a gyárterületen belül is korlátozzák. Ráadásul a fizetésük változó hányadát, de általában a nagyobb részét a közvetítőknek és az államnak adják.
Táppénz és ünnepnap nincs, havonta egyetlen szabadnap jár. A New Yorker cikkében szereplő nők, akik a tenger gyümölcseit feldolgozó gyárakban dolgoztak, olyan szobákban alszanak, ahol akár harminc másik embert is elszállásoltak. Az egyik nő, aki négy évig tisztogatott kagylót egy dandongi gyárban, úgy becsülte, hogy a munkatársai hatvan százaléka depressziós volt.
Megbántuk, hogy Kínába jöttünk, de nem mehettünk haza üres kézzel.
Néha megengedték a munkásoknak, hogy elhagyják a gyár területét legfeljebb három fős csoportokban, például, hogy elmenjenek boltba, de mindig ment velük egy kísérő is. Az észak-koreai titkosszolgálat emberei átnézték a levelezéseiket is, bár néha részt vehettek közösségi programokon is, szigorúan az állam szervezésében.
A nők elmondása szerint a kínaiak lenézik az észak-koreai munkásokat, akik az öltözékükkel is kilógnak a helyiek közül, általában ugyanolyan overált vagy munkaruhát viselnek, így könnyű megkülönböztetni őket. A gyárak az észak-koreaiak fizetését a csoportvezetőiknek adják át, akik leveszik saját maguk és az állam részesedését, és csak a maradékot kapják meg a dolgozók – ez időnként Alkalmazásuk a kínai cégeknek is megéri, ugyanis általában a negyedét kapják annak, mint amit egy hazai alkalmazott, és nem jogosultak olyan juttatásokra sem, mint a nyugdíj, a TB vagy az anyasági szabadság.
Az érintett nők amúgy is nehéz helyzete a koronavírus-járvány idején még rosszabbra fordult. Haza nem mehettek, mert lezárták a határokat, de egy jó ideig megrendelések sem érkeztek, az állam azonban várta a jussát. Az egyik dolgozó ezt mesélte:
Még akkor is, amikor a járvány idején nem volt munka, az állam lojalitásból követelte a deviza beszolgáltatását, ezért a művezetők arra kényszerítették a munkásokat, hogy eladják a testüket.
Egy másik asszony egy másik gyárban hasonló esetekről számolt be: „Szűz munkásokat kényszerítettek prostitúcióra arra hivatkozva, hogy meg kell felelniük az állam által meghatározott kvótáknak.” A nőket a saját feletteseik is molesztálják, volt, akit megfogdostak, míg mást a csoportvezetője kitalált indokkal az irodájába hívott, majd szexre kényszerített.
A BBC arról írt, hogy egy Kínába küldött észak-koreai férfi IT-szakember heti hat napot dolgozik napi 12–14 órában, és egy darabig megkapta a fizetése 15–20 százalékát, de aztán ez is megszűnt. A férfi elmondása szerint az alulteljesítő kollégáit nyilvánosan megszégyenítik, olykor véresre verik, éjszakánként pedig bezárják őket egy táborba. A jól teljesítőket viszont megjutalmazzák: elviszik őket egy észak-koreai étterembe, ahol kiválaszthatnak maguknak egy szintén otthonról kiközvetített pincérnőt, akivel együtt tölthetik az éjszakát – ebbe az adott nőnek nyilván nincs beleszólása.
A pandémia azonban nem csak ebből a szempontból helyezett nyomást az érintettekre. Mivel a kínai munkákra rengeteg a jelentkező, sokan két–háromezer dolláros kölcsönt vesznek fel uzsorásoktól azért, hogy megkenjék az ügyben eljáró tisztségviselőket. Azonban, amikor leálltak a gyárak, a munkások nem kaptak fizetést, így nem tudták fizetni az uzsorakamattal megterhelt törlesztőket, mire az uzsorások verőlegényeket küldtek a nők családjához, hogy megijesszék őket. Néhányan kénytelenek voltak eladni a házukat, hogy törleszteni tudjanak. Urbina ezzel kapcsolatban felidézi, hogy a Szabad Ázsia Rádió értesülései szerint 2023-ban két észak-koreai nő öngyilkos lett egy kínai gyárban.
Lázadozó munkások
Ahogy fentebb már említettük, a külföldi állásnak álcázott kényszermunka nem csak az észak-koreai nőket, hanem a férfiakat érinti, és nem is csak Kínában. A Guardian még 2017-ben írt arról, hogy az Oroszországban rendezett foci-világbajnokságra épülő stadionoknál észak-koreai vendégmunkásokat is alkalmaztak. Szentpéterváron a Zenit stadionjánál a hét minden napján napi 11 órát dolgoztak a munkások, napi 10–15 dollárért (4–5 ezer forintért), miközben hatan–nyolcan aludtak egy-egy lakókocsiban. Egy 47 éves férfi egy nap szívrohamot kapott és meghalt az építkezésen. De az oroszok alkalmaznak észak-koreaiakat a távoli Szibériában is fakitermelésre, ahol a munkások embert próbáló körülmények között, munkatáborokban laknak.
Cso Hanbum, az egyik dél-koreai kormányzati agytröszt vezetője arról beszélt egy interjúban, hogy az Észak-Koreával határos kínai Csilin tartomány Helong városában tíz textilgyárban az észak-koreai vendégmunkások erőszakos tüntetéseket tartottak az elmaradt bérek miatt. A hírek szerint előfordult, hogy a varrógépeket is tönkretették.
De Kim Dzsongun rezsimjének fejfájást okoz az is, hogy a külföldön dolgozó vendégmunkások körében megszaporodtak a dezertálások. Mivel Észak-Koreának a szankciók miatt korlátozottak a lehetőségei arra, hogy devizát szerezzen, szüksége van a program folytatására, és a Daily NK úgy tudja, emiatt szigorítanak a jelentkezők átvilágításán. Egy phenjani informátor szerint a korábbiakhoz képest két-háromszor annyi időt vesz igénybe a jelentkezők kiválasztása.
A forrás szerint az észak-koreai vezetés azt tervezi, hogy a jelenleg Oroszországban, többségében az építőiparban dolgozó 5000 állampolgárát hazahívja, helyettük viszont 15 ezer új munkavállalót küld. A Kínában dolgozó 1000 ember helyett azonban csak 2000 új munkást akarnak küldeni, magyarázta a forrás, aki szerint ennek az az oka, hogy az orosz építkezéseken dolgozó férfiak több valutát termelnek, mint a kínai textilüzemekben foglalkoztatott nők.
