Kocsány Kornél szabadúszó fotográfus, a wonderzofphotography oldal kurátora és a wopcast műsorvezetője 2012-ben látogatott el először Nepálba. Útja során négy hónapot önkénteskedett a fővárosban, Katmanduban. Azóta rendszeresen visszajár, most már minden évben fotótúrákat is szervez Ázsia egzotikus helyére.

Miklóssal öt hetet töltöttünk együtt Nepálban. Neki ez volt az első ázsiai élménye, és én boldog voltam, hogy bevezethetem ebbe a világba. Katmanduban egy családnál laktunk, vidéken egyszerű vendégházakban szálltunk meg. A komfortzónánkat boldogan hagytuk el, a pálinka persze segített. Éjjel-nappal fotóztunk.

– írta Kornél, mikor arra kértük, röviden foglalja össze nepáli útjukat.

„Egyik reggel a katmandui turistabusz-pályaudvarra tartottunk, hogy felszálljunk a Nepál déli részén található Chitwan nemzeti parkba tartó járatra. Buszjegyet nem vettem előre. Egy helyi fesztivál, a Dashain másnapja volt, az összes busz megtelt a fővárosból hazafele tartó helyiekkel. Szinte mindegyik busboy-tól kosarat kaptunk, mígnem az egyikük óvatosan végigmért minket – ez rossz jel – és azt mondta: «okay come no problem». Tudtam, ez még rosszabb jel. Az elmúlt 12 évben tízszer voltam Nepálban, éreztem tehát, hogy gondok lesznek. Jó helyre ültünk, és Mikinek inkább nem árultam el az aggodalmamat. Izgatottan ült mellettem, épp csak azért nem kiáltotta, hogy «biztonsági öveket becsatolni!», mert nem volt biztonsági öv.

Indulás után 20 perccel jött az első pofon: a busboy utasított, hogy a vezetőfülkében található fapadokra üljünk át, mert hamarosan felszállnak olyan utasok, akiknek a helyünkre szól a foglalásuk. Igyekeztem nyugalmat árasztani, Mikit figyelemelterelésként a gyermekkoráról kérdezgettem. A feketeleves azonban csak most jött. Egy megállóval később – az út tizedénél járva – új felszállók lepték el a buszt. A fapadokon két ember fért el úgy-ahogy kényelmesen, most már négyen ültünk rajta. Kezdett elviselhetetlen szintre fokozódni a kényelmetlenség-érzet. Ha mindez nem lett volna elég, az összepréselt állapottól nem zavartatva a Miki mellett ülő idősebb nő az ő vállára hajtotta a fejét, és azonnal elaludt. Egy dolgot tudtam csak csinálni: hangosan felnevettem. Egy másodperc múlva Miki is. Megtört az átok, átlendültünk a holtponton, és a körülményekhez képest jó hangulatban bírtuk végig az utat.

Számomra ez az apró történet tökéletesen leírja a nepáli élményünket.”

Gulyás Miklós Balogh Rudolf-díjas fotográfus, a hazai dokumentarista fényképezés meghatározó alakja. Munkássága megkerülhetetlen, 1989-óta tanított a MOME-n, a Doktori Iskolának is a tanára volt. Élményeiről így mesélt:

„Az egyik kedvenc regényemben, A varázshegy-ben Thomas Mann több helyen foglalkozik a nyugat-kelet kulturális viszonnyal. Íme egy rövid részlet: «…Hans Castorp egymaga evezett a tó sima tükrén, kápráztató, bolondos, álomszerű volt a világ. Nyugaton fényes nappal volt, üveges, józan, határozott nappali világosság; de ha megfordította a fejét, nedves ködfátylakkal beszőtt, mesés holdvilágos tájat látott maga előtt.» 

Nem tudom, hogy Mann járt-e Ázsiában (nem találtam az életrajzában), de valami olyasmit fogalmaz meg, amit a legtöbben erről a távoli világról, és a nyugattól való különbözőségéről gondolnak. Itt azonban nem légköri jelenségként, hanem kulturálisan kell értelmezni a «világosságot» és a «homályt». Hiszen a nyugati értelemben vett felvilágosodás az ázsiai kulturális fejlődésnek nem része. Persze, száz évvel ezelőtt kevesebbet utaztak az emberek, és főleg nem volt még online világ. Ezért a mai viszony már más alapokon működik. Mégis az eltérő gondolkodás az ottani élet szinte minden jelenségében, szokásrendjében megmutatkozik. Jobb, vagy rosszabb a miénknél, azt nem lehet, és nem is kell eldönteni. A másság érdekes, és ha nyitott az ember, akkor sok minden tanulságos (ha nem, akkor ideges lesz).

Felemelő látni, hogy lehet élni olyan szabályok nélkül is, amit a nyugati világból nézve feltétlenül szükségesnek tartunk. Utcatáblák, közlekedési lámpák, bonyolult tervrajzok nélkül. Zebra például létezik, de könnyen bajba kerülhet az a gyalogos, aki túl komolyan veszi azt. Kevesebb az aggodalom, több a kedvesség, kevesebb az irigység. Mindenki él, ahogyan tud. Szabályok persze itt is vannak, például kifejezetten tilos lakó- és kultikus terekbe cipővel a lábon bemenni. Vagy: a tenyerüket összetéve, mint ha imádkoznának, a «Namaste» (námászté) köszöntés még idegenek között, az utcán is elmaradhatatlan.

A legjobb tapasztalat, hogy együttműködőek az emberek. A városi buszokon olyan zsúfoltság van, ami számunkra elképzelhetetlen, mégis megoldják. Az egyetlen, elöl lévő ajtón is le tud szállni mindenki. Van, hogy a gyereket a fejük fölött, egymásnak átadva juttatják ki (hasonló helyzetben nálunk a 7-es buszon vér folyna).

Eddigi életem egyik legtanulságosabb élménye volt a két nepáli út, örülök, hogy bevállaltam. Fotózni ott: álom, mert ezt sem aggódják túl, sőt szinte teljesen szabadon csinálhatsz, amit akarsz a fényképezőgéppel.  Sokszor még örülnek is neki, sőt helyenként megtiszteltetésnek veszik.  A látványözöntől elájul a vizuálisan érzékeny ember. Nem szerettem bele Nepálba, mint Kornél, de hihetetlenül érdekesnek láttam. Nem véletlenül mentem oda másodszor is. Összebarátkoztunk, ez is fontos része lett a kalandnak.

Válogatásunk az öt hetes nepáli útról.